Kiadó: Candlelight Records
Weboldal: myspace.com/officiallimbonicart
Kiadás éve: 2010
Stílus: Symphonic Black Metal
Nos amikor elsőként belevetettem magam a Phantasmagoria hallgatásába, elsőként az jutott eszembe, hogy vajon ez csak egy megváltás lesz a Legacy of Evil után, vagy egyenértékűvé válik vele. Persze ettől függetlenül még voltak kétségeim az idei lemezzel kapcsolatosan. Ugyebár anno 2007-ben Morfeus és Daemon „visszatértek” egy (mondhatni) sorlemezzel, ami igazából semmi extrát nem adott, de ettől függetlenül jó és kellemes csemegézni való volt, de inkább panaszkodtak rá sokan, mintsem dicsérték (ezt úgy kell elképzelni, mint a nagy visszatérő Immortal lemezt, tehát kinek hogy). Morfeusnak tele lett a bugyra az egésszel és benyomta az uncsit, és Daemon úr vette kézbe a Limbonic Art-ot. Azt hiszem a fentiekből könnyen lehet asszociálni, hogy vajh’ miért is támadtak kétségeim. A Legacy of Evil nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, pláne a korong nagy promózásának. Itt ugyan ez volt a helyzet. Közhírré tették nem is olyan régen, hogy a zenekar a szimfonikus elemekkel gazdagított zenéjük révén, megkapták a Wagner-i „jelzőt”.
Nem vicc, ez így igaz, aki kicsit jobban kutakodik a neten, és többet guglizik a kelleténél, tuti olvasta már, vagy érdekeltebb körökben hallhatta is. Itt megjegyezném, hogy a promóciós „papíron” szerepelt is ez a kifejezés. Elismerésem a zenekarnak. Tényleg, le a kalappal no de ez engem egy igen csak picit „sokkolt”. Ámbár miután huszadjára ment le a lemez, kezdtem felfogni, hogy miért is érdemelte ki ezt a „díjat”. Előkaptam a régebbi korongokat is (sajnos nincs meg mindegyik lemezük.) és belevetettem magam ismét a Limbonic Art világába. Azt szerintem most érdemes lenne leszögezni, hogy legelső lemezüket (1996 – Moon in the Scorpio), lehetetlen überelni. Részükről és mások részéről is. Nem állítom azt (ez csak vélemény), hogy mérföldkő, bár sokan úgy gondolják, én inkább azt mondanám, hogy egy olyan lemez a stíluson belül, ami mellett nem igazán lehet csak úgy elmenni, ergo, említést érdemel, és tananyagként is tökéletes az ifjoncoknak.
Nosztalgia után, ismét elkezdtem hallgatni a lemezt. Hozza a „zenekar” a Limbonic Art szokásos ízét, hangulatát, de ez egy kicsit már inkább Daemon világát prezentálja. Nyilván, hiszen egyedül csinálta meg a lemezt. Lendületes, viharos, de olykor annyira komor, és sötét, hogy ha néhány percre is de visszatért az a végtelenül gonosz és ismerős északi black metal érzés. Meglepett őszintén szólva. Például a „A World in Pandemonium” esetében. Bár ide sorolhatnám a „Portal to the Unknown”, illetve a „Dark Winds” c. dalokat is de felesleges. Nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy Daemon ezzel a lemezzel nem is azt akarta megmutatni, hogy mennyire tud „monumentálisat” komponálni, hanem azt, hogy a Limbonic Art miről is szól. Ez talán a hitelesség alapjaként szolgál. A Wagner-i jelzőt én úgy értelmeztem, hogy a stíluson belül ennyire egyedit alkotni, és ilyen sajátos atmoszférával felruházni, csak kevesen tudnak. Kövezzetek meg, de én így gondolom. Bár sántít egy-két dal, mert kb. olyan, mintha visszanyúlt volna egy kicsit a régebbi lemezekhez, és abból merítve némi inspirációt, ismerős dallamokkal ruházott fel egynéhány nótát, de lehet, hogy csak a véletlen műve.
Ütős dalokat tartalmaz a korong, személyes kedvencem lett pl a „Prophetic Dreams”, ami az első rifftől az utolsóig mesterien lett megkomponálva. Továbbá szintén ajánlott fülelni a „Curse of the Necromancer”-t, a „The Burning Vortex” illetve a trú arcok előszeretettel fogják sokat hallgatni a „A Black Sphere of Serenity” dalocskát. Egyébiránt az album tartalmaz középtempós részeket, lassú, cammogós témákat, persze túlsúlyban a blastbeat van. A lemez zárása pedig kissé kaotikus és mondhatni egy tradicionális black metal nóta, amely szintén a régi dicső múltat idézi fel bennem, egy minimális Emperor fűszerezéssel.
Nos, következzék a végszó. A tizenkét dal közül mondhatni mindegyik csemege. A hangzás olyan Limbonic Art-os, az atmoszféra is. Őszintén szólva, nem világmegváltás, nem maradandó, de arra, hogy felidézze és tudatosítsa bennünk azt az érzést, hogy lehet még jó black metált zenélni, éppen elég. Piros pont jár érte, és a borítóért is, ami tökéletesen tükrözi a lemez hangulatát, és azt hiszem, hogy ezúton egy dicséret is jár Daemon bácsinak, hogy egyedül is képes tovább vinni a zenekar „örökségét”.
Tracklist:
1. Prologue/ Phantasmagoria
2. Crypt of Bereavement
3. Curse of the Necromancer
4. Portal to the Unknown
5. Dark Winds
6. A World in Pandemonium
7. Flight of the Minds Eye
8. Apocalyptic Manifestation
9. Prophetic Dreams
10. The Burning Vortex
11. A Black Sphere of Serenity
12. Astral Projection