Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: www.lingua-mortis-orchestra.de
Kiadás éve: 2013
Stílus: Symphonic Metal
Brief Sum: The second album of LMO took a step forward from the path they took 10 years ago. The change is not simply about the songs being not Rage tunes reimagined, but about the added elements, where we can witness the astonishing fusion of symphonic and metal music. The two styles make each other a perfect whole, none of them shadow over the other, and the most important; it doesn’t feel forced. And as is expected, the tunes are varied, where there is place for several interesting ideas. Should someone feel discouraged, that this takes away from the roughness of the songs, I can assure them, that this is not the case!
Talán páran emlékeznek még az 1992-es Rage lemezre, a Trapped!-re. A hátsó borítóra, ahol fel voltak sorolva a zenészek és hangszereik, odabiggyesztették, hogy „No Keyboards!” Aztán eltelt 4 év és megjelent a Lingua Mortis Orchestra-val megtámogatott alkotásuk. Ezt lehet nevezni fejlődésnek, vagy megalkuvásnak, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Most pedig itt a folytatás, ami ugyan már Lingua Mortis lemezeként van jegyezve, és a Rage, mint közreműködő van feltüntetve, azért az már első hallgatásra is feltűnik, hogy ez nyugodtan lehet fordítva is, mert zeneileg bizony beillik a Rage repertoárjába, ami nem véletlen, ugyanis a terveket tekintve a Rage átáll multitasking üzemmódba. A főzenekar továbbra is a fémes dolgokra koncentrál, míg a LMO a szimfonikus vonalat viszi tovább. A rajongók meg örvendenek.
Az első LMO lemezen lényegében a Black in Mind dalai voltak áthangszerelve, most kimondottan erre az anyagra íródtak a dalok. Újdonság még a két énekesnő. Viszont minden másban hasonlítanak egymásra az albumok, mindegyik az épp aktuális Rage-et mutatja meg, akkor még kicsit thrashesebb volt a hozzáállás, most inkább poweresebb, és mindkét lemezen inkább a metal van előtérben, mint a nagyzenekar.
Összességében ez az anyag tekinthető az elsőnek, és ennek okán nagy dobással indít, egy 1599-es Gelnhausen-i boszorkány üldözéses történetet mesél el. Egy ilyen középkori történet alá jól illik a nagyzenekar.
Az előzetesként érkezett Cleansed by Fire teljes verziójával nyit a monumentális mű. Az elején népi énekkel, amiről nekem a Dissection Reinkaos dalában hallható hasonló betét ugrik be. A nóta egyébként sodró, ütős darab, sokáig nem is akad párja, de néhány hallgatás után megjelennek a kevésbé direkt, de annál izgalmasabb vetélytársai. A metal és a nagyzenekar tökéletes fúziója. Valahogy egyik sem lóg ki a hangszerelésből, egyik sem tűnik erőltetettnek. A kántálós kórusok ugyanúgy beleférnek, mint a beindulósabb metalkodás. Azért a vége felé betett keyboardot túlzásnak érzem, túl modern hangok, nem hiszem, hogy nem lehetett volna megoldani valami klasszikus hangszerrel. Ha már van egy nagyzenekar, minek keyboard???
Az énekesnők tarjai magaslatokban dalolnak, így néha a Nightwish neve beugrik, de szerencsére a csapat valami Rage-i erővel a következő pillanatban szétzúzza ezt.
A Scapegoat elején ismét kis utánérzés, mintha egy mai Amorphis dal készülődne kibuggyanni, hörgéssel kísérve, de az illúzió, csak pár másodpercig tart. Mindenesetre a hangszerelés továbbra is merész, itt-ott felbukkannak a dalban szokatlan elemek, de a nagyívű refrén azért mutatja, melyik úton is járunk. A harmadik dal kicsit Savatage irányából indul, majd bontakozik ki valami mássá. Erről főleg a zongora és a gitár-vonósok páros tehet.
A Lament képében jön a megkerülhetetlen lírai darab. Peavy duettet énekel az egyik énekesnővel. A dobok kivételével nagyzenekari a hangszerelés, csak a végén jönnek be a gitárok. Nagyon hangulatosra sikerült, egyszerűen hallani kell, van hely az érzelmek átadásának.
A Witches’ Judge aztán visszahozza a keménységet. Érdekes módon ebben a dalban a verze izgalmasabbra sikerült, mint maga a refrén. A dal végét rendesen kipörgetik. Ennek kontrasztjaként az Eye for an Eye csendesen kezdődik, zongorával, vonósokkal. Majd a klasszikus gitártekerés teszi helyre a nótát. A közepére egy nagyzenekari kiállás is bekerült, amit az ismét színrelépő gitár az elejéhez hasonlóan leradírozza. A dal vége felé a két énekhang alkot különösen emlékezeteset.
Basszusgitár indítja útjára a Straight To Hell-t. Érdekes bármilyen meglepő dolgokat is művelnek a lemezen, valahogy mindig visszatérnek az igazi klasszikus Rage érzéshez. A One More Times rendelkezik a záródarabok azon tulajdonságával, hogy hosszan megmarad a fülben, és az anyag újbóli meghallgatására ösztönzi a gyanútlan metalost. A kezdése igazán meglepő és izgalmas, érezni, hogy nem akármilyen dal fog ebből kialakulni.
Míg az első lemez a nyers megközelítés miatt volt izgalmas, itt a két stílus remek összeolvadásának vagyunk fültanúi. A zene fokozatosan győzött meg, mivel kissé kétkedve ültem neki. Nem hittem, hogy a nyersességet és a kapkodást rég maga mögött hagyó Rage meg tud lepni, de sikerült nekik. Egyre jobban magával ragadott az anyag, ahogy fokozatosan bomlottak ki a dalok, újabb és újabb részek vésődtek emlékezetembe, hogy aztán egyszer csak összeálljon az egész.Így aztán kíváncsian várom a folytatást. Közben felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon ez a lépés, a szimfonikus vonal leválasztása, magával fogja hozni a Rage bekeményedését? Mert amit ezen a lemezen művelnek klasszikus lobogó alatt, nem semmi!
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Cleansed By Fire
a) Convert The Pagans PT. 1
b) The Inquisition (Instrumental)
c) Convert The Pagans PT. 2
2. Scapegoat
3. The Devil´s Bride
4. Lament
5. Oremus (Instrumental)
6. Witches’ Judge
7. Eye For An Eye
8. Afterglow
