Gyakran lehet hallani, hogy egy zenekar frontembere, esetleg gitárosa szólóprojektbe kezd, ám valamiért sokkal ritkább, hogy ilyesmire mondjuk a basszusgitáros vállalkozzon. Nos, Linus Klausenitzer, a német progresszív technikás death metal Obscura korábbi basszer virtuóza, az elmúlt hónapokban, pont erre adta a fejét, s vendégzenészek bevonásával Tulpa címen rögzítette első szólóalbumát.
Csakhogy lássuk kivel állunk szemben, a most 38 éves Klausenitzer 19 évesen elvégezte regensburgi Zeneművészeti Főiskolát, majd a Hamburgi Zenei és Művészeti Egyetemen szerzett diplomát. Az elmúlt 15 évben pedig Németország egyik legjobb basszusgitárosává képezte magát. Az Emil Besetzny Die Sphinx című könyve ihlette, ezáltal főként irodalmi és bölcseleti témákat feszegető (a tulpa eredetileg buddhista meditáció egyik formája) progressive death metal „one man band” bemutatkozó lemeze is a kérlelhetetlen progresszió és művészi szabadság kifejezése jegyében született. Ritkán hallok olyan anyagot, ami ennyire nyíltan kerüli a sematizmus szinte minden formáját, egyben csordultig telített egyéni ötletekkel és szokatlan megoldásokkal. A Tulpa semmiben nem emlékeztet a hagyományos basszus szólóalbumokra, mert bár végig ez a hangszer áll a struktúra csúcsán, mégis mind az 52 perce meg tudott maradni dalalapúnak – ahol a heavy szólók épp úgy kényelmesen megférnek, mint a death-es vokál vagy a különleges szimfonikus felhangok – vagyis ízig-vérig zenekari albumnak mondható.
A korong tíz zenei meditációja közül az első, a King of Hearts. Aaron Homma (Annihilator, Killitorous) akusztikus gitárjátéka vezeti be a szerzeményt, majd a folytatásban Roland Grapow-val (Masterplan, Ex-Helloween) kiegészülve szédületes riffelésekbe és szólózásokba kezdenek. Klausenitzer ezalatt egy jól elkülöníthető jazzes játékot produkál hathúros fretless basszusgitárján, amit Hannes Grossmann (Alkaloid, Aortha, Eternity’s End) durva, vaskezű ütései támogatnak. Erre a szépen egybedolgozott intenzív kavalkádra azután szinte rásimulnak Javi Perera (Obsidious) harci üvöltései. A lezárás előtt újra előkerül az akusztikus gitár, amely ízléses kontrasztot teremt a középrész túlzott emelkedettségével szemben. Az Axiom Architect-et már progresszív death metal támadás a javából! Abszolút basszusközpontú ez is, viszont a dobok valamivel katonásabbak és a tempója sebesebb. Felépítése a gyors részekben nagyon passzol a dalszöveghez, viszont amikor Philippe Tougas (First Fragment, Chthe’ilist) ropogós gitárjátéka a váltásban háttérbe vonul, és kezdetét veszi Klausenitzer improvizációja, valahogy minden megváltozik. Hirtelen roppant mély zenei textúra érkezik, amely fenekestől felforgatja a hagyományos metal élményt. Az Our Soul Sets Sail szintén akusztikus hangokkal nyit, amit zseniálisan felvált a basszus alapú groove, illetve Ian Waye (Soreption) szólói. A percek előrehaladtával sajnos a dallamosságot hol a szólók vagy a basszusvonal, hol az allűrös tiszta ének rántja túlzásba, így az eredmény számomra túl modern. Szerencsére érkezik a Sehraff, a King of Hearts utáni másik kedvencem. A tétel az állandóan aktív és impozáns hangtervezés kimagasló példája. Elődjével szemben szerencsére nincs túlgondolva. A szerkezet lazább, a hangszeres passzus viszont az eddigiektől hosszabb, tehát a sok bravúroskodás után egy csipetnyi lélegzethez jutunk. Az akusztikus bevezető továbbra is a kezdés elengedhetetlen eleme marad, de azonnal leváltja a húrok zuhataga; a riff-folyamot pusztán a lendület hajtja előre. Lenyűgöz, ahogy a basszus ideák beépülnek a gitárvonalakba, valamint a stabil és pontos dobok, Ian Waye húrjai sikkesek, és végre Perera hangja visszatér a halálos tartományába. Egy másik hagyományosabb megközelítés a Sword Swallower. A dalírás és a szerkezet gördülékeny, alapjában a death szabványos megoldásait hozza, ami azt jelenti, hogy rendkívül lendületes és agresszív tempót tartalmaz, jobbára a 2000-es évek szellemiségével és energiájával. V. Santura (Triptykon) gitármunkája, a telt karcos vokál, azonfelül a robbanások és a nagybőgő dobolás lehengerel, de mi történik? A basszus szép csöndben átvette a vezetést – nagyon leleményes!
A „B oldalt” ama laza instrumentális fogás, a Sister in Black könnyed akkordjai vezetik be. A szólóalbum tematikára igazából kizárólag ez a kis intermezzo emlékeztet, viszont Klausenitzer tiszta basszus- és szintetizátor varázslatai mellett azért Dee Dammers (U.D.O., Dirkschneider) ugyancsak megvillantja tehetségét. A könnyedség átragad a következő, jazzes mozgású számra is. The Devil’s Tongue címen fokozatosan kibontakozva egy különleges kompozíció érkezik, amely végül agresszív elrendezéssel, féktelen energiával csapódik az arcodba, mígnem azon veszed észre magad, hogy nem tudsz kikerülni féktelen energiájának a súlya és varázsa alól. Waye trükközgetése a szám elején nem igazán nyerte el a tetszésem, viszont a folytatásban, ahogy Grossmann jazzdobolásához, a suttogó vokálhoz, továbbá a basszus-rögtönzésekhez betársul, az felejthetetlenné avanzsálja ezt a kalandot. A Queen of Hearts éles szintetizátor hangjait hamar thrashes pengetésre cseréli. Az énekrétegezést Perera ezúttal még a Devil’s Tongue-nélis találékonyabban alkalmazza. A sikolyokba futó skálák jól húznak a track első felében, továbbá illenek Waye pengetéséhez. A dalszerkezet technikalitása azonban a következő kanyarban válik világossá. A Dig Deeper ismét olyan szerzemény, ami akusztikus felhangokkal köszön be és groove támadás a javából. Ugyanakkor a húros hangszerek eddigre minden hallgatóban csömört okoztak, mindazonáltal Chris Hermsdörfer-nek (Beyond The Black, Serenity) egyaránt be kell mutatnia mire képes. Ezen a ponton ez már sok! A zárótételben szerencsére újból magára talál a lemez. Számomra ez a dallamos, éteri magasságokat ostromló eposz a legfigyelemreméltóbb alkotása, megkoronázása az albumnak. A bevezető szerepét a már kissé unalmas akusztikus szösszenetek átengedték Vanesa Jalife zongorájának, és csak ezután jönnek a nem mindennapi gitársémák, ezúttal Nicolas Alberny-től (Gorod). Valahol azt olvastam, hogy a Tulpa legmegdöbbentőbb aspektusai közé az elgondolkodtató és élénk hangszeres részek tartoznak. Ez igaz, mindamellett épp a Lunar Assailant dalszerkezete, az ott felcsendülő kecses zongorajáték bizonyítja, hogy ez a meditatív kompozíció több nagyzenekari hangszert is elbírt volna.
A mix tisztasága és precizitása lehetővé teszi, hogy minden zenész játéka, mi több egyénisége, a maga teljességében tündököljön, miközben a CD egésze megőrzi az egységes és harmonikus hangzást. Mindezt a dobosnak, Hannes Grossmann gyártásvezetői, mixelési, maszterelési tehetségének köszönhető. A borító, mely ugyanolyan jól illeszkedik az album metafizikus mondanivalójához Nino Andaresta széles fantáziáját dicséri. A befőttesüvegbe zárt fekete alak saját, korlátok közé szorított lelkünket szimbolizálja.
Az AOP Records merész húzása volt ez a hanghordozó, mindazonáltal nincs ok a panaszra. Linus Klausenitzer és szupergroupjának bemutatkozása könyörtelenül berúgta az ajtót. Igazi gitáros album, egy valódi zenei kaland, hallatlanul összetett és kivételesen érzelmes dallamokkal. Főként azoknak ajánlom, akik nem pusztán élvezni akarják a zenét, hanem intellektuális kihívást is látnak abban.
Kiadó: AOP Records
Kiadás éve: 2023
Stílus: Progressive Death Metal
Web: facebook.com/LinusKlausenitzerOfficialSite
Tracklist:
- King Of Hearts
- Axiom Architect
- Our Soul Sets Sail
- Sehraff Streaming
- Sword Swallower
- Sister In Black
- The Devil’s Tongue
- Queen Of Hearts
- Dig Deeper
- Lunar Assailant
Pontszám: 9,5