Kiadó: Silverwolf Prod.
Weboldal: www.lochvostok.com
Kiadás éve: 2009
Stílus: Progressive / Power metal
(scroll down for English Version)
Ismét egy olyan együttes, amelyről még sosem hallottam. Az uppsalai Loch Vostok hamisítatlan svéd metált játszik, noha egyáltalán nem a promo lapon jelölt melodikus deathet. Igaz, néha a középtempós futamok idézik a Clayman-korszakos In Flames-t, de már azok sem tipikus melodeath témák voltak; és a billentyű- és dobjátékban is van valami a finn együttesek, különösen a Norther, dallamos agressziójából. Ez azonban mégis a fentieknél tradicionálisabb zene, és én egyszerűen csak prog-powernek nevezném, a másfajta hatások ellenére is.
A svédek jók ebben a műfajban. Két olyan lemez is beugrott, amit pontoztam a Kronos Mortusnál, a Scariot és a Machinery albumai. Bár azt mondhatnám, hogy a Loch Vostok simán odatehető melléjük; vallóban dallamos és erőteljes album, de sajnos nem elhanyagolható hibákkal.
Az első két dal kiváló. Pörgős, keményen riffelő ritmusgitár, amolyan igazi prog/power stílusban; ehhez mindkét dalnál egy jól eltalált, érzelmes refrén. Nagyon jó az a kettős, amit a kemény ritmus / lágy refrén páros szolgáltat. Ha végig ilyenek lennének az albumon, akár tízest is adnék.
A nagy ívű, progresszívebb hangvételű első két dal mintegy lezárásaként jövő rövid akusztikus outro után némi váltás történik, és a Dig Deeper című klasszikusabb power tétel következik. Ez a dal szerintem a kevésbé jók közé tartozik; hiányzik belőle az előző két nóta harapóssága, még úgy is, hogy van benne egy szaggatott ritmusú rész, ahol hörgő énekhangot is alkalmaznak.
A négyes dal nagyon jól kezdődik, amolyan Nevermore-osan; sötét, zúzós gitártéma, és egy jól eltalált torzított refrén. Sajnos azonban elrontja az ezt követő verze, ahol az énekes iszonyat magas hangon énekel. Ehhez a zenéhez abszolút nem illik ez az europower sikoltozás! Szerencsére a remek, egyszerre dinamikus és melankolikus billentyűszóló gyorsan feledtet mindent; ismét csak nagy kár azonban, hogy szinte a legjobb résznél ér véget a nóta lehalkulással, ahol épp bedurvulna. A Raiders Of The Lost Heart is bosszantó módon el van rontva; nagyon jó lenne, ha Teddy Möller énekes nem erőltetné a durva éneket a verzékben, hiszen a refrénben nagyon jól énekel.
Sajnos van néhány szürkébb nóta is. Az ötös Thirty Years csak a második felében lesz érdekes, a billentyűszólónál. A hetes Blindfolds Off tört ritmusával, akusztikus gitárjával sem tud emlékezetes maradni – e pont körül kezd egyébként fárasztóvá válni a lemez. A What once was a korábbi dalokhoz képest már kimondottan unalmasnak hat, és sok mindent elárul, hogy a verzéje fogósabb, mint a refrén. Kifejezetten idegesítően hat az énekes fölösleges sikoltozása.
Ezzel el is érkeztem a zenekar egyik permanens problémájához, az énekhez. A főtémákért felölős Teddy Möller ugyan tehetséges és jól képzett énekes, ám mintha nem tudná eldönteni, hogy mit szeretne csinálni; Bruce Dickinsontól Timo Kotipelkóig számos énekesre emlékeztető módon képes megszólalni, ám számos hang, amit használ, egyáltalán nem illeszkedik a zenéhez. Teljesen el kellene hagyni ezt a magas fekvésű sikoltozást, mert ez egyszerűen nem az a fajta zenéhez, amihez jól illeszkedne. Nem is beszélve a durva vokálokról; szeretem ugyan a hörgést, de – ismét csak – ide abszolút nem illik! Ráadásul a tiszta énekhez meglehetősen szürke is ez a vokál, unalmasnak és erőtlennek hat. Möller tulajdonképpen jobban tenné, ha végig nagyjából középtartományban maradna, és a férfiasabb, Nevermore-os hangját használná. Ez megy neki a legjobban, és ezen belül is épp elég lehetősége lenne variálni.
Ez az album kb. nyolc (az első két dal alapján tíz!) pontot érne, ha lemaradt volna róla három-négy töltelékszám, és ha Teddy Möller végig úgy énekelne, ahogy kell. Így se rossz, de bizonyos részeket át kell ugrani vagy tekerni ahhoz, hogy az ember ne legyen ideges. Kár…
———————
ENGLISH VERSION:
Again, a band I have never heard of yet. Loch Vostok from Uppsala plays pure Swedish metal, although not melodic death as the promo says. True enough, the mid-paced parts remind me of Clayman-era In Flames – though these themselves were not typical melodeath themes – and there is something in it from the drum and synth work and melodic aggression of Finnish bands such as Norther. Nonetheless, Loch Vostok’s music is more traditional than that, and I would simply call it prog-power despite the few different influences.
Swedes are good at this genre. Two releases I scored at Kronos Mortus popped into my mind, namely those by Scariot and Machinery. I wish I could say that Loch Vostok can smoothly be placed next to them; it is indeed a melodic and powerful album but, unfortunately, with non-negligible flaws.
The first two songs are excellent. Whirling, strictly chugging rhythm guitars in that true prog/power style; in both songs, a very fitting chorus filled with much emotion is featured as well. Very nice is the duel delivered by the tough rhythm / soft chorus combo. Were all the songs on this album like that, I would gladly give a ten.
As a closing for the first two progressive-tanned songs comes a short acoustic outro, followed by some turn in direction. There comes the more classical power-styled Dig Deeper. This song, I think, is among the less good ones; I miss from here the raspiness of the first two songs, even with that staccato part where even some grunting occurs too.
The fourth song starts off very promising, somewhat Nevermore-ish; dark, chugging guitar theme and a very fitting distorted chorus. Unfortunately this is wasted by the then following verse, where the singer hits some incredibly high tone. This europower yelling absolutely doesn’t fit this sort of music! Fortunately the cool, dynamic yet melancholic synth solo quickly makes us forgive all that; it’s again a big pity, though, that the song ends at the best part, by swooning away at the part it’s just about to get harder. Raiders Of The Lost Heart is also upsettingly wasted; it would be very good if Teddy Möller didn’t strain the harsh vocals in the verses, since he is singing very well in the choruses.
Unfortunately, there are some duller tracks as well. The fifth Thirty Years gets interesting only at the second half, at the synth solo. Track seven Blindfolds Off doesn’t uphold my attention even with its twisted rhythm and acoustic guitars – at this point, the album begins to get tiring. What once was feels definitely boring compared to the previous songs; it’s telling that the verse here is catchier than the chorus. The vocalist’s pointless shrieking is frustrating for me.
At this point I arrived at one of the band’s permanent problem, singing. Teddy Möller, who is liable for the lead vocals, is no doubt a talented and well-trained vocalist, but it seems as though he cannot decide what to do. He is able to sound akin to a great many vocalist ranging from Bruce Dickinson to Timo Kotipelko, but many of the voices he uses don’t fit the music at all. This high-pitched shrieking is totally to be abandoned, for this is just not the music to which it belongs. Not to mention the growls; I like harsh vocals but, again, it’s absolutely unfitting here! Even worse, compared to the clean vocals the harsh ones feel dull, boring and powerless. Möller would actually do better to stay in the middle range throughout and use his more masculine, Nevermore-ish voice. That’s what he is best at, and he would still have much opportunity for variation.
This album would be worth an eight (or even a ten, for the first two songs) if three or four fillers were omitted, and if Teddy Möller sang throughout as he should. Still not bad, but certain parts have to be skipped or winded over if one doesn’t want to get upset. Too bad…
Tracklist:
1. Loss Of Liberty
2. Energy Taboo
3. Dig Deeper
4. Uncompassion
5. Thirty Years
6. Raiders of the Lost Heart
7. Blindfolds Off
8. What Once Was
9. Breakthru