Kiadó: Anticulture
Weboldal: www.malefice.co.uk
Kiadás éve: 2007
Stílus: Metalcore
A kiadó neve Anticulture, a borítón egy kék fénnyel körülvett fa áll egy tűzvész közepén, a bandafotón pedig öt kigyúrt tetovált bácsi látható, akik közül kettő kopasz és kettő rövid hajú. Aki még mindig nem jött rá, milyen zenét játszik a Malefice, annak az utóbbi pár év valószínűleg elég csúnyán kimaradt. Ja, metalcore, dacára annak, hogy a csapat myspace-es honlapján progresszív thrash metálként hirdeti magát. Na, ez úgy prog-thrash ahogy én Ciccolina – még akkor is, ha helyenként az alap metalcore-nál fifikásabb megoldások is előfordulnak a lemezen. Attól, hogy a zenében vannak szólók, és nem egy ritmusban megy végig az egész, még nem lesz progresszív!
Ez az a fajta zene, ami tetszik az embernek, de közben megszólal benne a sznob, és picit akkor szégyelli magát. Egyszer egy házibuli végén a haverjaim azzal kezdtek szórakozni, hogy végignyomkodták a nálam lévő Disgorge album számainak az első másodperceit, és azon röhögtek, hogy az összes szám ugyanúgy kezdődik. Nos ezen a lemezen a 2., 3., 5. és 9. dal majdnem ugyanúgy kezdődik, és azért valljuk be, a metalcore esetében ez kevésbé könyvelhető el a stílus sajátosságaként, mint egy gore/death bandánál. Különösen a harmadik számnál kezdtem el mosolyogni, mivel ugyanazzal a nagyon hatásvadász megoldással próbálnak meg elkápráztatni itt is, mint a másodikban: eljátsszák a fő témát először egy gitárral, majd juj de keményen – beszáll a másik is.
Rettenetesen klisés, ezerszer hallott témák sorjáznak, a zene kiszámítható, de legalább nagyon profin össze van rakva. Elég fémes, középutas metalcore: néha a Cataract zúzdáira emlékeztet, a dallamosabb részeknél meg az As I Lay Dying-és-társaira, de nem ritkák a The Haunted-vonalas neothrash aprítások, a göteborgos dallamok sem. Pont olyan, hogy szélesebb réteg számára is emészthető legyen, a HC-s vagy éppen thrash arcok viszont ne mondhassák rá, hogy nyálas. Szóval itt minden van, ami a stílus kötelező eszköztárába beletartozik: az intro után a keményfiú az első két dalban elmondja, miről is szól az élet, majd a negyedikben előtörnek belőle az emberi érzések, és világgá énekli fájdalmát. Gondolom, valami ilyesmi járt a srácok agyában, mikor a számokat írták…
Szóval a hagyományos döngölések mellett vannak itt remek dallamos gitártémák, harmóniák, és néha – ezt el kell ismerni – a cataractos bunkózáson valóban túlmutató megoldások is, pl. a Traitor to All You Know-ban. Vannak aztán a keményebbek közül kilógó nóták, mint a Dreams Without Courage, és a nyilván öngyújtólóbálós slágernek szánt Horizon Burns. Ez utóbbival elérkezett az idő, hogy rámutassak egy hiányosságra. Ez pedig az énekes Dale Butler egysíkú vokalizálása. A bevett hardcore-os üvöltözés helyett inkább a károgás/hörgést használja, és nem is rosszul, viszont a dallamosabb, érzelmesebb nóták – némi képzavarral élve – ordítanak egy erős tiszta refrénért. Nem tudom, Dale énekel -e a négyes dalban, de ha igen, akkor ezt nyugodtan tehetné gyakrabban, mert jó hangja van. (Azt hozzá kell tennem, hogy a hangja, amikor igazán kiereszti, a Linkin Park énekesére hasonlít, szóval lehet, hogy lesznek majd páran akik ennek hallatán már csak kötelességtudatból is hányógörcsöt kapnának.) Még az „A World Deceased”-ben van tiszta ének, de teljesen más hangon előadva, és amennyire hallom, computerrel erősen kiigazítva.
A lemez végén olyan tételek következnek, amelyek kicsit kilógnak az összképből; technikásabbak és tényleg van bennük egy kis progresszív hatás. A sok melankolikus dal után először az As Skies Turn Red-ben kapcsolnak rá ismét. Ez talán a legmetálosabb nóta, jó kis At The Gates-es riffeléssel, amit feelinges akusztikus rész szakít meg. Hangulatilag is változatos, és a végén valóban érdekes ritmustörés van. Az ezt követő Nothing Left pedig Meshuggah-sen (!) kezdődik és ez a fura ritmus végig is kíséri az egész nótát. A refrén sem hasonlít a többi száméra, sötétebb azokénál.
Egy szó mint száz, nekem tetszik ez a lemez, de ha egy társaságban szembesítenek vele, le fogom tagadni. Hazájukban, Nagy-Britanniában valószínűleg már most is sztárok, de egy kicsit túltelített a nemzetközi piac, ahova betörni igyekeznek. Aki irtózik a kommersz zenéktől, messzire kerülje el őket, akik viszont még nem futottak világgá, azoknak megsúgom: jó az anyag.
Tracklist:
1. Empirical Proof [Part One]
2. Risen Through The Ashes
3. Into A New Light
4. Dreams Without Courage
5. History Repeats
6. Traitor To All You Know
7. Horizon Burns
8. Empirical Proof [Part Two]
9. As Skies Turn Black
10. Nothing Left
11. A World Deceased
12. Bringer Of War