MANDRAGORA SCREAM – Volturna

Kiadó: Massacre Records

Weboldal: www.mandragorascream.com

Kiadás éve: 2009

Stílus: Gothic

 

 

 

Boszorkányság! Mi mással kezdhetnék találóbban egy Mandragora Scream kritikát? A dark/gothic színtér egyik legegyedibb bandájának kikiáltott olasz misztikum idén novemberben negyedik stúdióalbumához érkezett, és bár korántsem tartozom a csapat tősgyökeres rajongói közé, puszta kíváncsiságtól vezérelve mégis érdeklődve vártam, hogy a Madhouse óta eltelt bő három év után mit sikerül összehoznia a társaságnak. Ebből adódóan különösebben magas elvárásaim nem voltak a koronggal kapcsolatban, sajnálatos módon azonban, a Volturna-t még így is drasztikus minőségi visszaesésként kellet elkönyvelnem magamban. Ezzel együtt egész biztosan sikerül majd megosztaniuk a célközönség véleményét, bár őszintén szólva azon sem lennék meglepve, ha a kemény mag egy részét is durván mellbevágta volna ez a produkció.

Problémák aztán vannak dögivel. Kezdeném a leghúsbavágóbb negatív változással. A formáció valami különös, érthetetlen oknál fogva egy az egyben felrúgta a metal zenék szinte összes íratlan szabályát. Amellett, hogy eltűnt a tempó és a húzós riffelés, a felvételek során alighanem a duplázó is a kukában landolt, így a végeredmény nem több egy szürke, mezei indusztriál anyagnál. Az ipari hatások ugyanis oly mértékben eluralkodtak a dalokon, hogy az embernek egy idő után már olyan érzése támad, mintha egy minden tekintetben lebutított Deathstars-ot hallgatna. Mondanom sem kell, kár lenne ilyen irányba elvinni a zenekart, mert ennek a tagságnak sokakkal ellentétben valóban van egy sajátos, egyedi hangulata, ami által szerethetővé válnak a kiadványaik. Nem hiszem tehát, hogy feltétlenül rászorulnának többek között a Killin’ Game-hez hasonló pofátlan kópiákra, mely mellesleg már annyira rájátszik a death glam-es srácok zenéjére, hogy gond nélkül felkerülhetett volna akár a Synthetic Generation-re is.

Másik nagy szívfájdalom, hogy ezúttal Morgan Lacroix is a szokásosnál gyengébben teljesít. Rendkívül kevés a tiszta énekes rész, többnyire csak a jól ismert elhaló sikolyokkal és démoni szövegelésekkel találkozhatunk. Égetően kellett volna ide legalább egy, Ghost Of Swan stílúsú, igazán dallamos nóta. Apró vígaszt egyedül Jack Lowell Halleyn ötletes zongorafutamai nyújtanak (lásd I’m Goin’ Alone, Breaking Down), ám ez önmagában még nem képes megmenteni egy teljes albumot, főleg, hogy az eddig forszírozott botlások semmi perc alatt szétmarcangolják a soványka pozitívumokat.

Vannak persze jobban eltalált pillanatok, mint a fentebb említett klipes szerzemény, az A Chance From Him, vagy a The Seagull’s Creed, de túlnyomórészt meglehetősen egysíkű, unalmas a lemez, amire a majd’ egy órás játékidő még rátesz egy lapáttal. Lássuk be, tizenöt track akár már egy kíméletesebb grindcore brigád korongján is szerepelhetne, így aztán rendre azon kapom magam, hogy egyre türelmetlenebbül mocorgok a hangfalak előtt. Igaz ez még akkor is, ha a dalcsokor végefelé közeledve valamelyest javuló tendenciát véltem felfedezni, noha töltelék itt is akad. Itt van például a Cher cover, amit nem igazán tudok hova tenni, mert míg mondjuk egy Graveworm esetében mókás az ilyesmi, itt semmi pluszt nem nyújt a dolog. A Fade To Grey feldolgozás egy fokkal izgalmasabbra sikeredett, bár ha választhatok az Atrocity verziója és e között, tízből kilencszer a németek remake-jét döngetem szívesebben a hifiben.

A gárda pechére sem a borító, sem a megszólalás nem tudott jobb belátásra bírni. Előbbi legalább olyan fantáziátlan, mint maga a belbecs, utóbbi pedig azontúl, hogy zavaróan steril és élettelen, borzasztóan gitárszegény is. Nem tartom kizártnak, hogy egy zsírosabb sound máris sokat dobhatott volna az összképen, habár tény és való, hogy egy-egy jól eltalált szigorúbb riff hiányát még a legállatabb hangzás sem pótolhatja.

Nos, azt kell mondjam, az idei gothic termésből csípőből fel tudnék sorolni legalább tíz olyan bandát, akik feltörlik a padlót a Volturna-val, illetve ha már témánál vagyunk, az igazat megvallva még a Theatres Des Vampires, vagy a Cadaveria legutóbbi anyagai is oda-vissza verik a cuccot. Ennek dacára – bármennyire is hihetetlen -, kedvelem a csapatot, így meglehet, részben a csalódottság beszél belőlem. Minden bizonnyal keményebben hatnak ezek a sorok, mint amit az (egyébként jóindulatú) pontszámom tükröz majd, ám bízom benne, hogy néhány csattanós pofon hamar észhez téríti az együtest és legközelebb nem kell ilyen piszkálódó írással rontanom a kedélyeket. Levonva a konlúziót: ‘vámpír metal’-ban továbbra is a Darzamat a befutó, az olasz kollégáknak pedig jobb lesz sürgősen élelem után nézniük, mielőtt az idei sápadt produkció végleg kiszárítja a vérre szomjazó torkokat.

SAMPLE:
MySpace link

Tracklist:

1. Lui
2. I’m goin’ alone
3. The circus
4. Deceiver
5. Breakin’ dawn
6. Killin game
7. Blindness
8. Farewell
9. A chance from him
10. The revenants eternal love
11. The callin from isaiah
12. Bang bang
13. The seagulls creed
14. Fade to grey
15. Nails
16. Heartbound Eve

Pontszám: 6

Kapcsolódó cikkek

Mandragora Scream – Medusa video

NorthWar

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár