MARDUK – Memento Mori – Kronos Mortus

Azt hiszem minden túlzás nélkül állítható, hogy a svéd Marduk a black metal zenei ellenállás egyik legmeghatározóbb zenekara. Témáikban a sátánizmustól a II. világháború poklának bemutatásáig, a több évtizedre visszanyúló pályafutásuk alatt, mindig képesek voltak valami emlékezeteset alkotni – lehet éppen ez áll a műfajon belüli hegemóniájuk hátterében. Ebben az ismertetőben azt szándékozom bemutatni, hogy mit várhatsz az idén krisztusi korba lépett alakulat tizenötödik stúdió albumától.

A Memento Mori ezúttal is a jól bevált Marduk recept – nyers és könyörtelen intenzitás, agresszív gitárriffek, dörgő dobok és dermesztő ének – alapján lett összerakva. Amiben mégis eltér az utolsó két lemezük, a Viktoria (2018) és a Frontschwein (2015) hangulatától, az tulajdonképpen a sötétség és kétségbeesés abszolút dominanciája. Ez persze érthető, hiszen amíg az említett két munka a II. világháború embertelen kegyetlenségébe vezetett be, és ehhez igazodott az atmoszféra, ezúttal a halálmotívum előtérbe kerülésével, a klausztrofób végesség érzés kiváltására került a hangsúly. Emiatt is szól úgy, mintha kút, esetleg sírkamra mélyén rögzítették volna. Az új lemez tehát 42 percnyi dinamikus lendülettel, amellett hangzását tekintve a mostanában divatos minimalista, vagy inkább egyenesen primitív attitűddel fertőzi meg hallgatóját.

Tíz darab sírásó szerzeményük közül az első, a címadó Memento Mori rövid, introszerű felvezetőt követően barré fogásokkal robban be. A rettentő zuhatagból máris kiemelkedik Mortuus vokálja, aki szerintem tudatosan kísérletezik a lehető leggroteszkebb énekhangok kicsiholására a torkából. Mintha csak fuldokolna, előadása sátáni agóniához hasonlatos. Néha már elviselhetetlen, de ki nem kapcsolnám semmi pénzért e dicstelen és aljas kezdést, amely megadja az alaphangot az elkövetkező borzalmakhoz. A szintén gyorsjáratú Heart of the Funeral, az erőteljesebb basszus miatt, számomra kedvesebb darab. Ugyan ebben sincs egy szikrányi melegség vagy kedvesség sem, de az energia, illetve a horgok abszolút hitelessé teszik. Pusztító és dicsőségesen illékony alkotás, persze nem indít új irányokba, inkább tisztességes helyben menetelés a diszkográfiában, csakhogy annak könyörtelenül hatásos. A gitárokat Morgan valahová a Dark Endless és a Those of the Unlight hangzásvilága közé lőtte be, míg levegőjében a Plague Angel köszön rád. Ezek után meglepett a Blood of the Funeral. Na nem az elejére beiktatott sírásás, netán a blaszfémikus dalszöveg, hanem a Marduk mércével mérve is irdatlan tempót diktáló Simon ütései nyűgöztek le. Ne tessék félreérteni, semmi bajom a korábbi dobossal, Fredrik Widigs-el, viszont, ami itt történik, az a dühös dobolás új szintje. Talán a hihetetlen a leginkább kifejező szó rá! Hátborzongató és baljós blast beatjeire örvénylő tremoló-válogatás és Mortuus (aki itt szólózik is) mélyebb, erélyes vokális produkciója rakódik, mígnem a kompozícióba belépő hadikürt kiváltotta kakofón hatástól szinte érzed, ahogy a föld mindjárt széthasad alattad, majd a pokol egyik angyala karon szorít és örökre leránt az alvilágba. Emez sajátos katartikus élmény, s fanfárok kísérte szörnyűséges adrenalintárcsa után egy lassú tétel, a Shovel Beats Sceptre következik. Norrköping kísértetei lehetőséget adnak a lélegzetvételre. A harang témájú ambient bevezető, továbbá a kimért vokál hatására a zene hidegebbnek, ellenségesebbnek és gyötrelmesebbnek hangzik. Számos ehhez hasonló szerzemény található már a repertoárjukban, mindamellett nehéz ráunni. De továbbmegyek: úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedek kiélesítették az amúgy is félelmetes dalszerzői készségeiket. Ennek bizonyításához tanúságtételre siet a Charlatan, ahol újra kezdetét veszi a kavargó, sötét gitározás, amely egyszerre mar és felvillanyozz. A masszív riffek úgy kanyarognak ebben a ringatózva kibontakozó förtelemben, akárcsak a böllér kése a disznóhúsban. A horgok egyaránt még mindig ott vannak és ördögien élesek. A cintányérmunka ugyanakkor mély kreativitásról árulkodik.

Úgyszintén előre mutató szerzemény az album második felét kezdő, súlyos és dinamikus Coffin Carol. E mélyebb hangolású gyorstempójú püfölés, robbantásos ütemekkel, vastagabb basszussal, zord riffeléssel, azonfelül komor, ám emlékezetes, több visszahallgatás után is gerincborzongatónak mondható dallammintával rendelkezik. Úgy vélem, a romantika ködbe burkolódzott romos templomokkal és elhagyott temetőkkel teli világát idézi. A Blood of the Funeral, illetőleg a mindjárt következő Red Tree of Blood mellett ez a legkonzisztensebb tétele a Memento Mori-nak. A régi idők kromatikus elvakultságát idézi a Marching Bones. A zene, pontosabban Mortuus vokálja, az elkerülhetetlen vég valamelyik nemkívánatos, vad és megszállott pontjára helyez, ahol a gonoszság a természetes. Annak ellenére, hogy kalapálósabb tétel, amiben bőségesen találni százszor kipróbált formulákat, a tempóváltásai eltaláltak, a cinjátéka hangulatos. Nyilván nem fogja újrafogalmazni, avagy megerősíteni a black metal zenei hagyományát, de nem is kell, ezt korábban már elvégezték! Szinte szemeid előtt vonaglanak bűnhődésük színhelye, a tisztítótűz felé, a felvezetőben hallható csontsovány, elkárhozott lelkek. Ha az eddigiek még fokozhatók, akkor épp erre készül a sötétebb, durvább hangzású Year of the Maggot. A virulens, barátságtalan hangeffektekkel támogatott gitárfelvezetés őrült sebességre kapcsol, a pergőmunka lehengerlő, általa megint a régi iskola hangzavarában találod magad. Az elkínzott károgások, mintha csak a végítélet szavai lennének. A megszólalásban az atmoszferikus horgok vissza-visszatérő szerepeltetésén túl is több feketítő hangulat van. Ez segít belekapaszkodni a rád váró lidércnyomásoktól terhelt, megszállott melódiába, az életet kárhoztató, fordulattal, hovatovább ördögi rohanással teli Red Tree of Blood-ba. Innentől gyors darálást kapsz, magával ragadó gyúlékony riffekkel és időnként üstdobokkal kiegészítve. A libabőröző muzsikát a rettenetesen megkínzott ének avanzsálja teljessé. A frontember e helyütt adja vissza a leghatásosabban a banda irtózatos üzenetét. A szám egyszerűen a zsigeri teljesítmény és a sikeres atmoszféra mintapéldája, mely meglepetésekkel teli remekműként válik majd ismertté, kedveltté. A diszharmóniákba fulladó Memento Mori-taz As We Are lassú, telt ütéseket alkalmazó statikus menetelése zárja. A sok kaotikus húr után itt akad néhány tiszta hang. A gyászos, depresszív halottkíséretet megtámogatja Mortuus hörgése és szólógitárjátéka, valamint a 2021-ben epevezetékrákban elhunyt LG Petrov (Entombed, Firespawn) kísértetként beköszönő tiszta éneke.

Ugyan bevallottan nem ez volt a céljuk, de a tizenötödik munkájuk mégis mintha egyetlen epikus emlékmű lenne, amivel túlszárnyalták önmagukat is. A Memento Mori soha nem válik unalmassá, miként a lemez itt-ott feltűnő dallamai – akár egy megszálló hadsereg előőrse – hetekig mindennapjaid részévé válnak. Északi barátaink tehát nem tagadták meg magukat, újfent a sötétség alakváltozatait zenésítik meg. Ha kibírod az új anyag erőszakos intenzitását, mire a végére érsz, beleszeretsz!

Kiadó: Century Media / Sony
Kiadás éve: 2023
Stílus: Black Metal
Web: facebook.com/Mardukofficial