MARDUK – Memento Mori

Azt hiszem minden túlzás nélkül állítható, hogy a svéd Marduk a black metal zenei ellenállás egyik legmeghatározóbb zenekara. Témáikban a sátánizmustól a II. világháború poklának bemutatásáig, a több évtizedre visszanyúló pályafutásuk alatt, mindig képesek voltak valami emlékezeteset alkotni – lehet éppen ez áll a műfajon belüli hegemóniájuk hátterében. Ebben az ismertetőben azt szándékozom bemutatni, hogy mit várhatsz az idén krisztusi korba lépett alakulat tizenötödik stúdió albumától.

A Memento Mori ezúttal is a jól bevált Marduk recept – nyers és könyörtelen intenzitás, agresszív gitárriffek, dörgő dobok és dermesztő ének – alapján lett összerakva. Amiben mégis eltér az utolsó két lemezük, a Viktoria (2018) és a Frontschwein (2015) hangulatától, az tulajdonképpen a sötétség és kétségbeesés abszolút dominanciája. Ez persze érthető, hiszen amíg az említett két munka a II. világháború embertelen kegyetlenségébe vezetett be, és ehhez igazodott az atmoszféra, ezúttal a halálmotívum előtérbe kerülésével, a klausztrofób végesség érzés kiváltására került a hangsúly. Emiatt is szól úgy, mintha kút, esetleg sírkamra mélyén rögzítették volna. Az új lemez tehát 42 percnyi dinamikus lendülettel, amellett hangzását tekintve a mostanában divatos minimalista, vagy inkább egyenesen primitív attitűddel fertőzi meg hallgatóját.

Tíz darab sírásó szerzeményük közül az első, a címadó Memento Mori rövid, introszerű felvezetőt követően barré fogásokkal robban be. A rettentő zuhatagból máris kiemelkedik Mortuus vokálja, aki szerintem tudatosan kísérletezik a lehető leggroteszkebb énekhangok kicsiholására a torkából. Mintha csak fuldokolna, előadása sátáni agóniához hasonlatos. Néha már elviselhetetlen, de ki nem kapcsolnám semmi pénzért e dicstelen és aljas kezdést, amely megadja az alaphangot az elkövetkező borzalmakhoz. A szintén gyorsjáratú Heart of the Funeral, az erőteljesebb basszus miatt, számomra kedvesebb darab. Ugyan ebben sincs egy szikrányi melegség vagy kedvesség sem, de az energia, illetve a horgok abszolút hitelessé teszik. Pusztító és dicsőségesen illékony alkotás, persze nem indít új irányokba, inkább tisztességes helyben menetelés a diszkográfiában, csakhogy annak könyörtelenül hatásos. A gitárokat Morgan valahová a Dark Endless és a Those of the Unlight hangzásvilága közé lőtte be, míg levegőjében a Plague Angel köszön rád. Ezek után meglepett a Blood of the Funeral. Na nem az elejére beiktatott sírásás, netán a blaszfémikus dalszöveg, hanem a Marduk mércével mérve is irdatlan tempót diktáló Simon ütései nyűgöztek le. Ne tessék félreérteni, semmi bajom a korábbi dobossal, Fredrik Widigs-el, viszont, ami itt történik, az a dühös dobolás új szintje. Talán a hihetetlen a leginkább kifejező szó rá! Hátborzongató és baljós blast beatjeire örvénylő tremoló-válogatás és Mortuus (aki itt szólózik is) mélyebb, erélyes vokális produkciója rakódik, mígnem a kompozícióba belépő hadikürt kiváltotta kakofón hatástól szinte érzed, ahogy a föld mindjárt széthasad alattad, majd a pokol egyik angyala karon szorít és örökre leránt az alvilágba. Emez sajátos katartikus élmény, s fanfárok kísérte szörnyűséges adrenalintárcsa után egy lassú tétel, a Shovel Beats Sceptre következik. Norrköping kísértetei lehetőséget adnak a lélegzetvételre. A harang témájú ambient bevezető, továbbá a kimért vokál hatására a zene hidegebbnek, ellenségesebbnek és gyötrelmesebbnek hangzik. Számos ehhez hasonló szerzemény található már a repertoárjukban, mindamellett nehéz ráunni. De továbbmegyek: úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedek kiélesítették az amúgy is félelmetes dalszerzői készségeiket. Ennek bizonyításához tanúságtételre siet a Charlatan, ahol újra kezdetét veszi a kavargó, sötét gitározás, amely egyszerre mar és felvillanyozz. A masszív riffek úgy kanyarognak ebben a ringatózva kibontakozó förtelemben, akárcsak a böllér kése a disznóhúsban. A horgok egyaránt még mindig ott vannak és ördögien élesek. A cintányérmunka ugyanakkor mély kreativitásról árulkodik.

Úgyszintén előre mutató szerzemény az album második felét kezdő, súlyos és dinamikus Coffin Carol. E mélyebb hangolású gyorstempójú püfölés, robbantásos ütemekkel, vastagabb basszussal, zord riffeléssel, azonfelül komor, ám emlékezetes, több visszahallgatás után is gerincborzongatónak mondható dallammintával rendelkezik. Úgy vélem, a romantika ködbe burkolódzott romos templomokkal és elhagyott temetőkkel teli világát idézi. A Blood of the Funeral, illetőleg a mindjárt következő Red Tree of Blood mellett ez a legkonzisztensebb tétele a Memento Mori-nak. A régi idők kromatikus elvakultságát idézi a Marching Bones. A zene, pontosabban Mortuus vokálja, az elkerülhetetlen vég valamelyik nemkívánatos, vad és megszállott pontjára helyez, ahol a gonoszság a természetes. Annak ellenére, hogy kalapálósabb tétel, amiben bőségesen találni százszor kipróbált formulákat, a tempóváltásai eltaláltak, a cinjátéka hangulatos. Nyilván nem fogja újrafogalmazni, avagy megerősíteni a black metal zenei hagyományát, de nem is kell, ezt korábban már elvégezték! Szinte szemeid előtt vonaglanak bűnhődésük színhelye, a tisztítótűz felé, a felvezetőben hallható csontsovány, elkárhozott lelkek. Ha az eddigiek még fokozhatók, akkor épp erre készül a sötétebb, durvább hangzású Year of the Maggot. A virulens, barátságtalan hangeffektekkel támogatott gitárfelvezetés őrült sebességre kapcsol, a pergőmunka lehengerlő, általa megint a régi iskola hangzavarában találod magad. Az elkínzott károgások, mintha csak a végítélet szavai lennének. A megszólalásban az atmoszferikus horgok vissza-visszatérő szerepeltetésén túl is több feketítő hangulat van. Ez segít belekapaszkodni a rád váró lidércnyomásoktól terhelt, megszállott melódiába, az életet kárhoztató, fordulattal, hovatovább ördögi rohanással teli Red Tree of Blood-ba. Innentől gyors darálást kapsz, magával ragadó gyúlékony riffekkel és időnként üstdobokkal kiegészítve. A libabőröző muzsikát a rettenetesen megkínzott ének avanzsálja teljessé. A frontember e helyütt adja vissza a leghatásosabban a banda irtózatos üzenetét. A szám egyszerűen a zsigeri teljesítmény és a sikeres atmoszféra mintapéldája, mely meglepetésekkel teli remekműként válik majd ismertté, kedveltté. A diszharmóniákba fulladó Memento Mori-taz As We Are lassú, telt ütéseket alkalmazó statikus menetelése zárja. A sok kaotikus húr után itt akad néhány tiszta hang. A gyászos, depresszív halottkíséretet megtámogatja Mortuus hörgése és szólógitárjátéka, valamint a 2021-ben epevezetékrákban elhunyt LG Petrov (Entombed, Firespawn) kísértetként beköszönő tiszta éneke.

Ugyan bevallottan nem ez volt a céljuk, de a tizenötödik munkájuk mégis mintha egyetlen epikus emlékmű lenne, amivel túlszárnyalták önmagukat is. A Memento Mori soha nem válik unalmassá, miként a lemez itt-ott feltűnő dallamai – akár egy megszálló hadsereg előőrse – hetekig mindennapjaid részévé válnak. Északi barátaink tehát nem tagadták meg magukat, újfent a sötétség alakváltozatait zenésítik meg. Ha kibírod az új anyag erőszakos intenzitását, mire a végére érsz, beleszeretsz!

Kiadó: Century Media / Sony
Kiadás éve: 2023
Stílus: Black Metal
Web: facebook.com/Mardukofficial

Tracklist:

1. Memento Mori
2. Heart of the Funeral
3. Blood of the Funeral
4. Shovel Beats Sceptre
5. Charlatan
6. Coffin Carol
7. Marching Bones
8. Year of the Maggot
9. Red Tree of Blood
10. As We Are

Pontszám: 10