Kiadó: Century Media Records
Weboldal: http://marduk.nu
Kiadás éve: 2018
Stílus: Black Metal
Brief Sum: Marduk of Sweden released their 14th album called Vikrotia. Nine song and a little bit omre than half an hour alltogether, with really great atmosphere and sound. Some ’oldish’ Marduk characters like bass guitar solo, are probably loved by many of us. New things are the harmonies, definitely requiring two guitars on stage. The power like before, the Panzer comes, kills and rules. I got what I did expect: raw black metal with inspiring melodies, speed, unstoppable power, and smell of blood with gunpowder. Enjoy!
A Marduk nevű svéd formáció a schaffhauseni óra pontosságával – mondhatnám, német precizitással – működött: három évnyi várakozás után megjelent a zenekar soron következő, tizennegyedik nagylemeze, a Viktoria. Kilenc szám, harminchárom percnyi hossz – ezen fogunk végigmenni gyorsan. Célszerű az utolsó előtti jövevénnyel, a Frontschwein-nal is összehasonlítani az albumot, úgyhogy vágjunk is gyorsan bele.
A legfontosabb, amit a Marduk-ról kell mondjak az az, hogy soha nem akarják túlírni a dalokat. Általában van Morgan-nek és barátainak egy pár jó ötlete, ebből a pár jó ötletből készül egy két-három perces dal, majd a következő pár jó ötletből a következő dal fog összeállni. Nincs az, mint amit csomó esetben lehet látni-hallani, hogy valakinek eszébe jut egy amúgy igen jó riff-ötlet, azt előadja 128-szor, majd jön valami átvezetés, ami kiváló ürügyet biztosít arra, hogy újabb 256-szor el lehessen a nevezett részt játszani, majd ugyanez a „kotta” jön minden egyes dal esetében. Ez az oka annak, hogy a kilenc dal alig több, mint fél óra, és valahogy az embernek nem támad az az érzése, hogy az album felét nyugodtan ki lehetett volna dobni a kukába meg a stúdióban.
A másik, amit érdekes megfigyelni, a zenei állandóság és zenei fejlődés. A háborús tematika – különösen a második világháborúra kihegyezve – immáron a Marduk védjegye az 1999-es Panzer Division Marduk óta, tehát itt semmi újdonsággal nem találkozunk. Ami izgalmas, azok a zenei megoldások: sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az összhangzatok. A Marduk zenéje, tetszik vagy sem, alapvetően igencsak fapados, általában kvint-akkordokkal, semmi bonyolítás, egy gitárral simán játszható. Az új albumon, különösen a második és az utolsó előtti dal esetében, megfigyelhetünk olyan részeket, ahol az egyik gitár egy alaphangot biztosít, és efölött játszik a másik gitár, így folyamatosan változnak a konszonáns és disszonáns hangközök. Mivel a zenekar alapvetően egygitáros konfiguráció – rövid ideig volt csak Peter Tägtgren beugró másodgitáros –, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mindebből mi és hogyan fog élőben megszólalni.
További fontos ismertető a dobok szerepe. Fredrik, nagy szerencsére, nem érzi úgy, hogy a világegyetem legkomplexebb dob-bemutatóját kellene überelnie. Dobolása gyors és fantáziadús, és nem dobolja szét a dalokat, ott üt, ahol kell, és nem üt ott, ahol nem kell. Hangsúlyozó szerepe – legalábbis szerintem – hibátlan. Apropó hangsúlyozás: szintén új elem, hogy jópár rész vagy riff nemcsak hogy basszusgitár nélkül hallható, de egy csomó esetben meg a dob támogatása is hiányzik – nem teljesen egyedi, voltak ilyen riff-ek a régebbi albumokon is, de szerintem nem ennyi.
Végezetül, a számok alaposabb elemzése előtt, pár szó a basszusgitárról. Nekem eléggé vegyes érzéseim voltak, egy pár dal eseteben semmit de semmit nem hallottam a basszusból. Ez a rossz hír, a jó meg az, hogy újra van basszusszóló gitárkísérettel, ami szerintem egy nagy ötlet, és még mindehhez jól is szól.
Az első dal a Werwolf, a pár héttel ezelőtti Kék Lyukas buli során a díszes közönség halhatta is. Ha azt mondom, hogy nem is black metal, hanem punk black metál-ositva, valószínűleg nem mondok nagy hülyeséget. Összesen két riff-et variál a dal, ami a maga nagyon kurta két percével inkább egy agresszív, pörölycsapás-szerű intró-nak fogható fel, mintsem egy valódi dalnak. Ha az első riff-ről a Sepultura Antichrist-ja jutott eszedbe, akkor nem állsz messze az igazságtól: |:EEEE EEEE EEEE EEEE:| 3x, |BBB BBB| 1x – ugye ismerős? Maga a dal iszonyúan egyszerű, ABBB’B’ABBB’B’ felépítésű, és szerencsére nem akarták a fiúk egy tizenöt perces művé felduzzasztani. Üt, megteremti az alaphangulatot, köszönőjük, már jól erezzük magunkat, mehetünk is tovább.
A második dal, a June 44 az egyik kedvencem az albumról. Először is, az albumon dominálnak a háromnegyedben megírt dalok, azokból ez az első; a háromnegyed pedig azért izgalmas, mert gyorsabb dalokat lehet írni, mint négynegyedben, fontos szempont. A másik meg, amibe beleszerettem, a nyitó riff és annak variálása, többek között az ének által előadott dúdolással. Ilyet nem nagyon hallani, általában mindenki valami szöveget üvölt – ordít – nyekeg – krákog – kuruttyol. Másfelől, és ez egy fontos megjegyzés, itt az elő bizonyítéka annak, hogy a black metal éneknél igenis számít a hangmagasság. Tetszik vagy sem, az énekesek úgy általában nem agy nélkül üvöltenek bele a vakvilágba – bármennyire is úgy tűnik –, hanem szépen, precízen, adott hangmagasságban énekelnek az énekhang adott modulációjával. Most képzeld el a „dúdolásos” részt úgy, hogy az énekes csak ordít bele a vakvilágba – hát nem tudom, elég rettenetes lenne a végeredmény. Nagyjából 1:20 – 1:33 környékétől lehet egy szép példát hallani az összhangzattal operáló részekre, kíváncsi vagyok, hogy ez élőben, egy szál gitárral hogyan szól.
A harmadik tétel, az Equesterian Bloodlust is hallható volt a Lyukban, igazából bennem mély nyomot akkor sem hagyott, most sem igazán. A kezdés tizenkettő – egy tucat (talán a bevezető riff csúszásait lehetne megemlíteni), és az egyetlen olyan rész, amiről érdemes szólni, 1:00 – 1:07 között hallható. Morgan mester, mint mások is, simán eljátssza azt, hogy vesz egy dallamot (legyen A), és utána ebből „épít” egy AABA vagy AABB felépítésű riff-et, ahol B az A rész nagy szekunddal – tiszta kvinttel történő transzponálásával áll elő. Jól szól, szinte mindig disszonáns lesz, működik. A dolog egyébként tovább is fejleszthető, itt említenem meg a Sepultura Nomad című dalának a szólóját, ahol a két gitár ugyanazt játssza egy nagyszekund különbséggel, ajánlom többször alaposan meghallgatni.
Az egyetlen tétel, ahol azt éreztem, hogy enélkül remekül meglennék, az a Tiger I. volt. Monumentálisnak szánt intro-val indul, ha egy picit lassabb lenne, talán ez a cél meg is valósulna. Itt is megfigyelhető az a játék a riff-ek fel-le tologatásával, amit az előző dalnál is írtam. A refrén – nevezzük refrénnek az 1:34-tol induló részt – tök váratlan ritmusmegoldással operál; nekem kicsit idegenek ezek a Metallica One stílusában beleduplázott triolák, de igazából nem azért hallgat az ember zenét, mert mindig egy vonalzóval kijelölhető pályán, előre kiszámíthatóan történő valamire kíváncsi. Nagy nehezen, nagyjából 3:24 környékére érdemi fejlődés figyelhető meg a dallamvezetésben és a ritmusban, de erre sajnos azt kell mondjam, túl késő. Az album leggyengébb dala, ha nem került volna fel, nem sírtam volna utána.
A Narva kezdő riff-jével elég sokáig meg voltam lőve, a Marduk-tól váratlan bonyolultságú, szerintem a hallgató hajlamos összezavarodni tőle – amire kiderül, hogy egyáltalán háromnegyedben vagy négynegyedben kell-e hozza headbang-elni, addigra már el is veszett a hallgató. A hasonló riff-ek transzponálgatása című játék itt is megvan (0:00 és 1:00 között), és szerintem egyáltalán nem erőltetett, és inkább segíti a dal fejlődését, mintsem hátráltatna azt. A 2:30-tól kezdődő interludium-ra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen élőben, igazából ez is egy kétgitáros rész, bár lehet, hogy az elő fellépésekre a basszusgitár más kottát játszik, mint a stúdióban – a hiányzó gitárt pótlandó.
A hetedik dal, a The last fallen, is meglehetősen tizenkettő egy tucat kezdessél nyit, és igazából az 1:14-től hallható riff-et már hallottam valahol: az első dalnál. Az első két perc egy másodpercen sajnos végig kell szenvedned magad ahhoz, hogy megkapd a véget: a 2:01-tol kezdődő futam az, ami miatt ez a dal dobogós lett nálam. Tisztelettel jegyzem meg ismét, hogy – mivel ez a rész is különböző összhangzatokkal játsszák – ez biza két gitárral szólna jól. Nem tudom, hogyan alakul a zenekar idei menetrendje, és Morgan mennyire lesz betáblázva, de egyre inkább az a gyanúm, hogy én erről nagyon szívesen elbeszélgetnek vele.
A hetedik a címadó dal, a Viktoria. Az első tizenhét másodperc, a bevezető riff, mintha Pistike írta volna a „hogyan írjunk black metal dalt” kurzus első órája után házi feladatként. Ami viszont telitalálat, az a következő rész: a két hang „pötyögtetésével” összerakott riff nem teljesen újdonság, már a Deicide is előadta az Amon: Feasting the Beast című albumán, meglehetősen átütő sikerrel. Aztán 0:57-től basszus-szóló, Fredrik meg szépen hagyja, hogy Devo basszusgitárja érvényesüljön, és Morgan is csak egy pici disszonanciával megfűszerezett trillát rak fölé.
Az utolsó előtti tétel a Devil’s Song, nálam az aranyérmes. Pedig a nyolcszor plusz megint nyolcszor eljátszott, legkevésbé sem fantáziadús bevezető riff után kicsit gyanakodva hallgattam, hogy ebből meg mi is lesz. Aztán 1:36-tól jön az, ami miatt aranyérmes a dal, de ezt a részt nem fogom lelőni, tessék meghallgatni – csak jön, megszólal, és mindent visz. Szeretném élőben hallani, utolsó dalként, gondolom, nem csak én szednem szét a koncerthelyiséget.
A Silent Night a búcsúdal, lassan és vontatottan indul, majdnem egy percig épül fel. Igazából semmi olyan jellegzetességet nem tudok említeni, ami miatt kiemelném a többi dal közül – van egy lassú, kissé idegesítő és nyugtalanító alaphangulata, és egyben hiányoznak a gyors vagy hangsúlyos részek. Gyakorlatlan hallgató még akár arra is gondolhatna, hogy talán nem is Marduk-szerzeményt hall, pedig de, szerves lezárásaként a legújabb, tizennegyedik albumnak.
Azt kaptam, amit vártam. Kiszámítható minőséget, érdekes zenei megoldásokat, fantáziát, erőt és dinamizmust. Stílusjegyeket, de nem elcsépelt kliséket, hangulatot, szorongást és erőt, megállíthatatlan erőt. Kíváncsi vagyok, hogy az összhangzatok hogyan szólnak élőben, és remélem, hogy erre minél előbb lehetőségem is lesz. Hallgassátok szorgalmasan az új jövevényt.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Werwolf
2. June 44
3. Equestrian Bloodlust
4. Tiger I
5. Narva
6. The Last Fallen
7. Viktoria
8. The Devil’s Song
9. Silent Night