MASTERMIND – Insomnia

Kiadó: Lion Music

Weboldal: http://mastermindband.com/

Kiadás éve: 2010

Stílus: Progressive Metal

 

 

 

Előrebocsájtom, fenntartásaim vannak a női vokálra építő zenekarokkal kapcsolatban, de ez a keresztem nem bármiféle hímsovinizmusból ered, hanem a kilencvenes évek második felét elözönlő dark, gothic haláltündérkék okozta csömörből. Szerencsére mastermindék új üdvöskéje, név szerint Tracy McShane, nem a denevérek és pókhálók okozta sokkot szeretné megosztani velünk hallgatókkal. Nem sírja arcunkba a depresszió leheletét, s nem operál operai eszközökkel, csak tisztán, érthetően, kellő beleéléssel, finom érzéssel adagolja a dallamokat. Sajnos nem ismerem az elődje munkásságát, tehát nincs viszonyítási alapom, de ezzel azt is elárultam, hogy ez az első lemez, amit a zenekartól volt szerencsém meghallgatni. Előre elnézést kérek a banda ősrajongóitól, mert bármennyire is szeretnék objektív maradni, azért mégse nélkülözhetem teljesen a lemez hallgatásával járó szubjektív hatásokat.

A nyolcvanas évek közepén alakult zenekar gerincét a Berends testvérpár alkotja. Bill a mindenes, stílusosan mondhatni ő a mastermind, ennek minden előnyével illetve hátrányával. Nem tudom, mekkora beleszólást enged a dalok születésebe, de mivel a szövegek kilencvenkilenc százaléka, és a keverés is az ő kezét dicséri, kétségem se lehet, ő a boss! Vád nem érheti, hogy elkapkodta az Insomnia megjelentetését, mivel 2000 óta “csak” egy koncert lemez és egy EP született meg a stúdiójukban.

A hetedik nagylemez Jean Michel Jarre-os kozmikus utazással nyit, amely Tracy kellemes orgánumába úszik át, valamint nyugodt középtempós riffbe, olyan purple-ös ősiséggel. A női vokál már itt meggyőzött, eltűnt minden előítéletem, viszont a zenei eszközökkel nem voltam elégedett. Műfajilag progresszív metálként kategorizálják a zenekart, akkor kérem, az hagyján, hogy nem metál, de hol a progresszivitás? Mert ez a stílus azért erős felhozatallal bír, s valamit le kell tenni az asztalra, hogy ebben a mezőnyben helyt álljon egy csapat. Szóval bizakodva vártam a második dalt, hátha előrukkolnak valami trükkösebb tétellel. A Break Me Down modern kezdése a változatosság fényét villantotta felém, s a gitárok is már jobban dörrentek, de a doomos tempó nem a várt cizellált zenei megoldásokat hozta. Tracy éneke viszi a prímet ezúttal is, amelyet időnként Bill színesit mély baritonjával. A One More Night lassú indulása kezdte végleg elvenni a kedvem, de amikor a boss vokálja elkezdett kibontakozni, és gerincét alkotni a szerzeménynek, megbocsátó lettem pillanatok alatt. Egy gyönyörű lírai előadást élvezhetek. Magasztosan kellemes. A Meltdown és a Piggy World modernitásával újra bizonyították, hogy a változatossággal nincs gond. Sőt Tracy tovább szélesíti a repertoárt, megmutatja, nem lehet beskatulyázni. De a bandát sem. Tehát ekkora már végleg lemondtam a trükkös virgákról, cizellált szólókról, s nem vártam semmit, csak hagytam, hogy magába szívjon az Insomnia. Nem tiltakoztam, mikor a No Answer finom futamai és az énekesnő One More Nightban is megnyilvánuló stílusjegyei újból felbukkantak. Nem titkolom, az első igazi adrenalinbomba az EP-n már 2005-ben megjelent Broken alatt robbant bennem. Súlyos, bólogatós, némi, finom keleties dallamvilággal megfűszerezett dal. Csak azt a “nananananana”-t feledhetném. De ez már megint csak az én problémám.

NIGHT FLIER. Nem véletlenül csupa nagy betűvel. Kérem szépen, hölgyeim és uraim, ezért morogtam annyit. De most megkaptam. Szóval ez az a progresszivitás, amelyet vártam már a lemez kezdése óta. Igaz, betömörítve 3 perc 49 másodpercbe, de így már senki sem marad éhen. A virtuózitás mesterfoka, mely széles mosolyt csalt orcámra. A fokozatosan beinduló Nietzsche zakatolós alapja mesteri módon dolgozik Tracy éneke alá, s a harmóniák, a gitárszólók teszik fel a koronát a dalra. Keresve se találhattak volna jobb lemezzáró szerzeményt, mint a Last Cigarette. Búcsúzóul egy kiváló duettel gyönyörködtethetjük hallójáratainkat, filmzeneszerű tolmácsolásban. Ha a Mastermind filmet készített volna, akkor az Insomnia stáblistája alatt a Last Cigarette lenne hallható. A számomra legemlékezetesebb gitárszóló is ebben a műben hangzik el.

Az album borítójának mondanivalója érthető, csak a konkrét értelmezéssel nem tudok megbirkózni. A kedves hölgyike fehérneműben, sejtelmesen rátekintést enged bájaira. Erre a pózra reagálva nem kifejezetten művészet finom árnyaltságai jutnak eszembe.

A Mastermind hetedik stúdióalbumát nem lehet egy-két jelzővel leírni. Az biztos, hogy semmi köze a progresszív metálhoz, de végighallgatva a lemezt, ez nem is gond. Csak ugye az elvárások! Viszont, hogy mesteri mű, az vitathatatlan. De ez sem véletlen, hiszen az alkotók már több évtized szellemiségét önthették dalba. Azoknak ajánlom, akik nem riadnak vissza a dallamoktól, a nem öncélú lírai pillanatoktól, és a napi headbangelés után kikapcsolódnának. Csak úgy!

SAMPLE:
MySpace link

Tracklist:

1. Desire
2. Break Me Down
3. One More Night
4. Meltdown
5. Piggy World
6. No Answer
7. Broken
8. Night Flier
9. Nietzsche
10. Last Cigarette

Pontszám: 9

Kapcsolódó cikkek

Mastermind Interjú

Azagtoth

Szólj hozzá!