Azt már az elején le kell szögeznem, hogy egyik legnagyobb kedvenceimről van szó. Próbáltam megkímélni mindenkit az ipari mennyiségű ömlengéstől, de cserébe bocsájtsátok meg, ha időnként mégis előbújik belőlem a “fanboy”, köszönöm!
Nem túlzás azt állítani, hogy a Ralph „Ralf” Hubert vezette német Mekong Delta az egyik legegyedibb banda az egész metal színtéren. Munkásságuk csakis olyanokkal említhető egy lapon, mint a Voivod, Coroner, vagy a Psychotic Waltz. Már a kezdetektől megvolt a saját hangzásuk, amit jóformán csak csiszolgattak az idők során. Ha valaki még sosem hallotta őket, talán a legjobban úgy lehet körülírni, hogy a Metallica „Fight fire with fire” számát ötvöznéd olyan klasszikus zeneszerzők műveivel, mint Mussorgsky vagy Stravinsky. Szimfonikus elemeket sokan használnak hatáskeltés, vagy hangzás dúsítás végett, de a Mekong-nál ez a zeneszerzés szerves részét képezi, csak gitárokra, basszusra és dobokra megkomponálva. Elképesztően komplex, technikás thrash, vagy (ma már inkább) progresszív metal zenét hallhatunk tehát, ami köszönőviszonyban sincs a verze, refrén típusú hagyományos dalszerkezetekkel. Megköveteli a figyelmet, sokszor 10-15 hallgatás is kevés, de ha valaki egyszer ráérez…. nem mindennapi élmény megmártózni ebben a fortyogó zenei pokolban.
Az új lemezre hat évet kellett várni, de máskor is volt már hosszabb pihenő, meg a jó munkához idő kell, ugyebár. Ez eddig a harmadik lemez Martin LeMar énekessel, aki szvsz a legbefogadhatóbb orgánummal bír. Ez nagy szó! Tehát, aki pont ez miatt ódzkodott eddig tőlük, az nyugodtan próbálkozzon ezekkel az albumokkal. Persze, második mentőövként még mindig ott vannak az instrumentális tételek, amiben mindig is bővelkedtek, ha ha! Zeneileg, az utóbbi irányhoz képest nem sok változás történt, ha csak az nem, hogy sokkal letisztultabb, érettebb az összkép. Ha rossz májú akarnék lenni: már minden hangot hallhatunk Ralf-ék korábbi anyagain, de az igazság az, hogy náluk mindig az apró részletekben, halál precíz kidolgozásokban, kakofonikus szólamokban rejlett a mágia. Ez pedig maradéktalanul megvan a Tales-en. Szerencsére még mindig gyakran elgurul a gyógyszerük, ezzel komolyan feladva a leckét a gyanútlan hallgatónak. Sokadik hallgatásra is az a benyomásom, hogy az új lemez az előző kettő keveréke lett. LeMar beszállásával jelentkezett egy epikus, power-es ízvilág, ami itt is felüti fejét, ellentétben az In a Mirror Darkly-val, ami inkább mutatott rokonságot a klasszikus Dance of Death lemezzel. Nem irigylem az énekest, hogy fogós témákat rakjon ilyen bonyolult alapokra, de eddig remekül megoldotta. Ralf basszere végig az előtérben pumpálja az örült futamokat, hogy senkinek se támadjon kételye, ki is itt a főnök. Szembe ötlően sok a szimfonikus betét, számkezdés, ami utoljára a Visions Fugitives idején volt ennyire túlnyomó többségben. Nem szeretnék számról számra vándorolni, csupán néhány kedvencet megemlítve, Mindeater, The Hollow Men, nekem ezek voltak a kulcsszámok. Hogy valami negatívumot is említsek: az utolsó két tétel hangulatilag kicsit kilóg, ez pedig megtöri az addig remekül működő egységet, ezért az az érzetem, hogy az album sokkal hamarabb véget ér, mint valójában. Nekem még mindig a Doug Lee-vel készült három album (Dances of Death, Kaleidoscope, Visions Fugitives ) a csúcs. Ezen szerintem már semmi sem változtat, de gyenge lemez még nem született Ralph Hubert műhelyében.
A Mekong Delta sohasem lesz mindenki zenéje, nem is törekedtek erre, de a Tales nem fog csal ódást okozni a régi híveknek, ugyanakkor jó ismerkedési alap lehet. Hátha ettől kedvet kap majd valaki és rámozdul a régebbi mesterműveikre is.
Tracklist:
- Landscape 1 – Into the Void
- Mental Entropy
- A Colony of Liar Men
- Landscape 2 – Waste Land
- Mindeater
- The Hollow Men
- Landscape 3 – Inharent
- When All Hope Is Gone
- A Farewell to Eternity
- Landscape 4 – Pleasant Ground