MERCYLESS – The Mother of All Plagues

A Mercyless korai lemezeiről nagyon kellemes emlékeim vannak. A Loudblast és Massacra mellett sokáig csak őket tartottam számon a francia színtérről. Bár a másod vonalhoz tartoztak, a 93-as Abject Offerings és az egy évre rá érkező Coloured Funeral igazán ízes, emlékezetes death/thrash muzsikát rejtett. Sajnos később, ahogy a stílus kifulladni látszott, ők sem tudtak már érdemlegeset alkotni. Az akkori utolsó, Sure to be Pure lemezük modernkedő zenéje már köszönőviszonyban sem volt a death metal-al. Ennek ellenére egészen 2000-ig küzdöttek, mire végül feloszlatták magukat. Mivel a banda nem csak a death, de önmagában a metal iránt is elvesztette az érdeklődését, tagjai egy experimentális electro/ trip rock formációban működtek tovább Day Off Sin név alatt. Ám ez sem bizonyult hosszú életűnek.

Nagyon nehéz lehet ilyen vargabetű után visszatérni, nem csak önmaguk miatt, de a világ is rengeteget változott azóta. Max Otero gitáros /énekes mégis úgy érezte, hogy akad még mondani valója. 2016-ban adtak először életjelet a Pathetic Divinity című lemezzel, ami egyértelművé tette, hogy régi dicsőségük visszaállításán kívánnak munkálkodni a továbbiakban. Egyáltalán nem volt rossz zene. Akadtak egész jó témák, hangulatos elemek. Időnként még a régi íz is felbukkant, de a hangzással nagyon nem voltam kibékülve. Mindent összevetve azért elég volt ahhoz, hogy ennyi év után megint kíváncsi legyek a folytatásra.

Ezzel el is érkeztünk a friss anyag kivesézéséhez. Számomra a Mercyless egy kicsit mindig is a holland Pestilence-re hajazott. Stílusilag valahol a Consuming Impulse és a Testimony lemezek közzé tenném. A hasonlóságot csak tovább erősíti, hogy Max hangja sokszor kiköpött Mameli. De nézzük meg konkrétan, mit is tartogat nekünk a The Mother of All Plagues 35 perce.

Egy hosszúra nyújtott, bár kétségkívül hangulatos intró után vágnak eleven húsunkba az ígéretes Rival of the Nazarane-val. Remek kezdés, ami azonnal fel is vonultatja minden erősségüket. Max jellegzetes death/thrash riffjei mellett már itt ki kell emelnem a ritmusszekciót. Yann Tligui basszeros és Laurent Michalak dobos nem technikázza túl magát, de van ötlet bőven a tarsolyukban. Mindenhová jut valami érdekes megoldás, apró színezés. A hangzás ugyan most sem tökéletes, de arányos és kellőképpen harapós. Határozottabban jobban illik a zenéjükhöz, mint az előzőn. A Banished from Heaven ismételten egy gyilkos darab, ami középtájon belassul egy hangulatos szóló erejéig. Fura hangokra érkező slampos dobolással indít a Bring me his Head, de aztán egy jó kis old school tempózás fejlődik ki belőle. A Contagion csupán egy széteffektezett gitáros átvezető, de ebből bontakozik ki egyik személyes kedvencem, a Laqueum Diaboli, ami borult témáival több helyen a Morbid Angel-t idézi meg. Egyébként ebben a dalban vendégként teker egyet a csapat korábbi bárdistája, Stéphane Viard. A Descending to Conquer sem tagadhatná a beteg angyalok hatását, de ezt egy cseppet sem bánom, ha ilyen jól művelik. Az Inherit the Kingdom of Horus talán az album egyik leghúzósabb tétele. Nagyon szépen fonódnak egymásba a témák. Itt aztán tényleg érezni a 33 évnyi rutint(!) A címadó dalban újabb vendéget köszönthetünk Florent Santina személyében, aki az Abyssal Ascendant-ból lehet ismerős. A Laquen Diaboli mellett ez a leg bejövősebb számuk. Az All Souls Are Mine -re egy hamisítatlan régisulis kalapálás. Hogy teljes legyen a kép, ebben a dalban két vendég szólista is tiszteletét teszi, Michael Dumas az Agressor-ból, valamint Anthony Derycke a Catacomb soraiból. Utolsónak érkezik a Lytany of Supplication, kissé Immolation-os témájával remek záró tétel.

Összességében nem hat azonnal a lemez. Kell jó néhány hallgatás (nekem 8-10), mire végül megadja magát. Nem mondanám, hogy annyira sűrű, vagy komplex muzsika, inkább csak kevés az igazán fogós elem, ami segítené a befogadást. Ezzel alapból nincs is gond. A death metal sosem a slágerekről szólt, de félő, hogy sokan nem adnak majd neki több esélyt, ha az első pár alkalommal csak úgy elmegy mellettük a zene.

A promo-s ömlengést, mely szerint ez a legsötétebb és legkeményebb lemezük az Abject Offerings óta, némileg túlzónak érzem. Annyi viszont bizonyos, hogy bátran oda tehető az első két nagyon jól sikerült anyaguk mögé.

Tracklist:

1. Infection
2. Rival of the Nazarene
3. Banished from Heaven
4. Bring Me His Head
5. Contagion
6. Laqueum Diaboli
7. Descending to Conquer
8. Inherit the Kingdom of Horus
9. The Mother of All Plagues
10. All Souls Are Mine
11. Litany of Supplication

Pontszám: 7