Kiadó: Hammerworld
Weboldal: www.messenger.uw.hu
Kiadás éve: 2008
Stílus: Thrash metal
A kaposvári Messenger zenekar még 1992-ben alakult meg. Azóta olyan zenakarral léptek már fel, mint például az Omen vagy az Akela. A jelenlegi felállásnak ez az első hangzóanyaga, bár a zenekarnak is csak az ötödik, amit a sok tagcsere okozhatott.
A 2008-ban kiadott „Isten tervez, ember végez” című albumuk a májusi Metal Hammer mellékleteként is elérhető. A borítót kézbe véve először inkább death metalra asszociálna az ember, hiszen a lángoló háttér előtt tőrökkel ledöfött csontvázakat láthatunk. Az album viszont tipikus thrash metalt ad, méghozzá a jobbik fajtából, erőteljes énekhanggal, magyar szövegekkel (ami manapság sajnos egyre ritkábban fordul elő), két gitárral, torzított basszussal, duplázóval.
Van szövegkönyv, és a designra is nagy gondot fordítottak, a belső lapok is a kilátástalanságot tükrözik, de mintha kis optimizmust is szerettek volna sugallni, hiszen a két csontváz megöleli egymást a szövegek hátterében.
Amikor elkezdtem hallgatni a lemezt, méregerős hangzással találtam magam szembe. Nem is csoda, hiszen a hangmérnök az a Jaya Hari Das, aki már az Agregator Szürkület albumának hangzásvilágával is maradandót alkotott. Szépen szól mind a torzított basszus, mind a gitárok, szépen kivehető minden hangszer, és Battyányi Péter basszer éneke is pontosan a megfelelő hangerővel szól, sőt, könnyedén érthető is az ének.
Az Ember pusztít című nyitószám tökéletesen felvezeti az albumot. Szépen lépnek be a gitárok, és amikor a basszus is csatlakozik, megborzonghat a hallgató. Az ének nyers ereje is passzol a számhoz. A szaggatott riffek közben hol a basszus, hol a dob tölti ki a gitárok által hagyott szüneteket. A középtempós szám közepén egy döngölősebb, lassabb rész hallható, ami az egyszerű, de hangulatilag nagyon eltalált szólót vezeti fel. A szóló utáni rövid énekbetét után elemi erővel csapnak újra a húrokba, majd a lendület megmarad a szám végéig, amit egy erőszakos jóslat zár le: ” A természet eltűnik.”
A Második tétel a Káosz címet viseli. Nekem a bevezető rész gitártémájáról az Ektomorf jut eszembe, de természetesen koppintásról szó sincs. A szóló vészjóslóan adja vissza a szám hangulatát, szövegvilágát. Két verze végén is elhangzik az az elgondolkodtató kép: „Színes szivárvány feketébe váltott át”. Szépen illusztrálja, hogy az emberiség átvette az uralmat a Földön, és a természetes értékek nem léteznek már, egyben felvázolja a várható jövőt is. A második szólót felvezető és levezető döngölős riff mintha azt a mélyről jövő dacot testesítené meg, hogy ezt nem hagyhatjuk így.
A Ne várj című szerzemény elején a torzított basszus félelmeteset szól, mégsem nyomja el a gitárokat. A versszakok zakatolását egy kicsit dallamosabb rész vezeti fel, míg a szóló utáni reszelős téma szépen zárja le a szólót. A szövegét nehezebb értelmezni, mint az első két számét. Talán szándékosan tették az albumon pont erre a helyre ezt a számot, hiszen a következő, a Legmélyebb csúcs egy lassabb, elgondolkodtatóbb, hátulról építkező szerzemény.
A gitár szépen vonyít bele a döngölős bevezető riffbe, az ének alatti melankolikusabb gitárok után a refrén egyfajta ébredést sugall, amint megtöri a lírai én elgondolkozását. A refrén után már zakatolósabbá válik a szám, de a következő versszak rész megint visszamerül a melankóliába, amit újra a reménytelenség felszínre törését szimbolizáló agresszív ének, és szaggatott riffek váltanak, egyfajta belső vívódást sugallva, hogy beletörődjön-e a megváltoztathatatlanba, vagy lázadjon fel ellene. A szám címe is ezt az ellentmondást, ezt a két oldalt szemlélteti.
Az Imádkozz zakatolós nyitóriffje egy kies tájat, és rémes látványt ábrázoló énekrészt vezet fel. A második versszakból derül ki, hogy egy „élőhalott hasonmást” lát a főhős. Persze, nincs menekvés, már csak az égiek segíthetnének. „És megszületett a szabadulás / De az élet neked kicsit más”. Nincs segítség…
A hatodik szám nekem nem illik bele az album koncepciójába, hiszen egy Forma-1-es bejátszással indul a gyors tempójú szám. Az eddigi számok inkább a természetes képekkel, szavakkal operáltak, míg ez behozza a mai modern világ képét. A szám magában jó lenne, hiszen egy energetikus szerzemény, jó kis szólóval, jó ritmusú énekkel, de én erre a lemezre nem tettem volna fel.
A Vesztes dobás kicsit lassabb, súlyosabb, mint az eddigiek. Az első részében a basszuskiállások ismét jól sikerültek. Szerintem a basszus az egész albumon nagyon el van találva. A kétségbeesett, és a sorsba való bele nem törődést ábrázoló énekhangszín a refrénben és a harmadik versszakban, valamint az első rész tompább riffjeinek ellentmondó szaggatott verzeriffek és a szólót felvezető téma szépen szimbolizálják a kocka kiszámíthatatlanságát és esetlegességét.
A Tombolj című szám zenei része jól adja vissza a tombolást, de nekem szövegileg nem nagyon áll össze a kép, lehet, hogy ez csak az én hibám, de nem ezt a számot érzem az album legjobbjának.
A Fagy küszöbén egy nagyon eltalált riffel kezdődik, kicsit döngölősebb, melankolikusabban induló tétel (természetesen egy thrash számhoz képest), a szövegvilága már ismét a természethez kapcsolódó képeket villantja fel, ami a számok döntő többségét is jellemzi. A nyomorúságos életet és körülményeket a szóló, és a szaggatott témák szépen megtörik, és talán ismét a jelenlegi helyzet elleni lázadást szimbolizálják. Az egyik legerősebb számnak tartom az albumról.
Az Ă–npusztító zenei része nem a legötletesebb, de a szöveg mindenképpen ellensúlyozza ezt, ami eléggé mély témákat feszeget. Zeneileg tipikus pogós-headbanges koncertszámnak tartom, szövegileg viszont nem az, ott inkább az elgondolkodtató jelzőt mondanám rá. Valószínűleg ez az a szám, amit jópárszor meg kellene hallgatni, hogy igazán üssön.
A Fegyver, a zárótétel egy fogós kis döngölős riffel nyit, ami tompább, kilátástalan hangulatú verzerésszel és egy nagyon elkapott szólóbetéttel folytatódik. Nagyon visszaadja az öngyilkosság gondolatával foglalkozó lírai én hangulatát, a második szólót is iszonyatosan eltalálták, és az utána következő döngölés is talán a semmibe üvöltést adja vissza. Egy pillanatra átszalad az agyán, hogy mégsem ez kellene, de az érzés erősebb. A szerzemény gyönyörűen zárja le az albumot (emlékezzünk, Isten tervez, ember végez a lemez címe): „mindennek vége”. Egyértelműen ez az album legjobbja számomra. A dobogó második fokára a Legmélyebb csúcsot, a harmadikra a nyitószámot, az Ember pusztítot tenném.
Összességében egy színvonalas zenekar színvonalas lemezét volt szerencsém mélyebben is megvizsgálni. A hangzás nagyon-nagyon tetszett, a borító megjelenése is szép, és a számok döntő többsége is hangulatosra, ütősre sikeredett. Gyenge pontjának talán csak azt a két számot mondanám, és azok is csak a zenekarhoz és a többi számhoz (különösen a három-négy topfavorithoz) képest gyengébbek. Aki szereti a thrasht, vagy szeretné megismerni, annak mindenképpen javaslom az albumot, hiszen húzós számokat és fogós hangulatot alkottak a srácok.
Tracklist:
1. Ember pusztít 03:59
2. Káosz 03:11
3. Ne várj 04:28
4. A legmélyebb csúcs 04:20
5. Imádkozz 03:19
6. Sebességkényszer 03:27
7. Vesztes dobás 05:21
8. Tombolj 03:14
9. A fagy küszöbén 04:27
10. Önpusztító 04:14
11. Fegyver 04:23