Kiadó: NoiseArt Records
Weboldal: www.goatmachine.com
Kiadás éve: 2013
Stílus: Death / Grind
Brief Sum: Love the deep, touching content of the album! Nice to see that there are still bands left, who can actually understands the global issues of nowadays – like for example, using a smartphone with hooves. Nothing has changed, it’s still the same, well-known groovy goatgrind as it’s best. I’m about to contact WWF to put them on the list of protected species. These animals never disappoint, „love is in the air” on this material!
-Apa, mondd, néha miért ilyen furcsa a fejed?
-Tudod, gyerme-ee-kem, anyám kicsit más volt, mint a többi…
-Hogy érted, hogy más?
-Úgyszólván másképp szocializálódott.
-De apa…
– … bree bree breeee!
Elnézéseteket kérem a blőd prológusért, de miután jópár gyatra nekifutás után felhagytam az újabb spontán filozofálással, végső kétségbeesésemben próbáltam mindjárt lényegretörő lenni… Nem tudom, hogy Goatfreed Udder-nek (vagy ahogy néhányan a Lay Down Rotten-ből ismerhetjük, becsületes polgári nevén Daniel Jakobi-nak) van-e gidája, de sanszos, hogy valahogy így indulna kettejük első komolyabb beszélgetése, miután a gyermek totális bizonytalanságban eltöltött hosszú éveinek frusztrációjából fakadóan egy feszítővassal feltörte a papa kétszemélyes bandájának próbatermét családiházuk alagsorában.
Az a nagy helyzet, hogy ki nem állhatom a vicc-bandákat, mert a metal zenét alapjáraton komoly műfajnak tartom – persze, a kivétel, mint mindig, úgy most is kizárólag erősíti ezt a tényállást. Merthogy egyelőre még én is csak barátkozom a felismeréssel, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, nekem már a legelső cucc óta marhára bejön ez a bandát övező kecske-fétis, így gyakorlatilag minden friss lemeznél bazsalygásos-üvöltés kombóval tépem le magamról az inget, vágtatok a mezőre és ereszkedem négy lábra, hogy közelebb érezzem magam a páros zenei világához. A srácok már a debüttel igen mély benyomást tettek a hallgatóságra, megalkották saját hangzásvilágukat, a páratlan tartalmi koncepciókról már nem is beszélve (igen, a „tartalom” szónál kellett röhögni), a Goatmachine pedig azóta is elszántan feji tovább a jószágokat, egyúttal immáron negyedik riportját jegyzi a Stallzeit-tal a GoatEborg-ba készülő krónika oldalaira. Meglehet, 4-5 év után már nincs olyan sokkoló exkluzivitása a sztorinak, elszórtan esetleg megcsap az izzadtság szag és könnyen önismétlésbe ütköznek a… „dalok”, de voltaképp a zene sem akar többnek látszani, mint ami, a hülyeség- és death metal-faktor ráadásul még mindig a régi, mely nekem biza’ bőségesen elég ahhoz, hogy továbbra is tejeljek ezért. Gyenge volt, tudom – bocs.
Őszintén szólva, meglehetősen nehezemre esik úgy mixelni a szavakat, hogy az evidenciákon túl valami plusz információ értéke is legyen még e recenziónak, de azt mondjuk idebiggyeszthetem, hogy a befogadhatóságot jelentősen megkönnyítő groove-os építkezések ezúttal is remek párost alkotnak a szürrealitás legszélesebb skáláján mozgó agymenésekkel, úgyhogy egyáltalán nem kell félni az anyagtól, hisz itt is ugyanúgy bevág az a fajta könnyen felismerhető éle a szerzeményeknek, mint az ezt megelőző korongok bármelyikén. Rövidre fogva: semmiképp sem tucat zene. Ezt azért húzzuk be egy masszív bóknak, lévén mégiscsak grind-féle muzsikáról értekezünk, ahol talán a legsűrűbben merülhet fel (jogosan) a kérdés, hogy vajon van-e az adott bandának létjogosultsága a színtéren. Itt ez abszolút nem téma, hisz azzal együtt – vagy talán éppen azért –, mert minden ínjában teljesen beteg a produkció és enyhén szólva kevés, művészeti szempontból értékelhető momentumot tartalmaz, van íze, nyála, taknya, bűze, stílusa az egésznek, ami mint azt bántó sűrűséggel tapasztaljuk, sokszor a legkomolyabb(nak szánt) doom, avantgarde, miegyéb különc ágak képviselőinek is úgy kellene, mint egy falat fűcsomó.
A narrációk szintén sokat dobnak az összképen, különösen a 8-13. trackek közti intervallum szórakoztató. Ide aztán tényleg besűrítettek minden földi jót a Bingo Bongo/Ding Dong-féle egysoros aranyköpésektől kezdve az industrial grind-ig, illetve akad még a sorok közt szerelmes kecske, valamint redvás térdű japók és kínaiak is, de a legtöbb esetben már a címek natúran is önmagukért beszélnek, elég félve odasandítani az olyan példákra, mint a The Day I Lost My Bell vagy a nevében tényleg kolosszális Salt Lick City. Bónuszként egyébként létezik még egy Motörhead feldolgozás az Ace Of Spades képében, erre viszont – azon túl, hogy értékeltem a NoiseArt Records gesztusát, amiért elérhetővé tették a promóban – csak félvállról bégettem egyet, a Nailbomb-féle Wasting Away és a Sacred Reich cover nálam anno sokkal jobban működött.
Egy tanács: aki belekóstol a Stallzeit-ba, tegye azt fokozott odafigyeléssel és komolysággal! Sokan hajlamosak lehetnek elbagatelizálni a lemez mondanivalóját, de népek, nemzetek, emberek! Ne legyünk ostobák, lássuk be végre, itt valóban komoly, globális problémákról van szó – mint például, a patával való smartphone használat mizériája, hogy csak a legfontosabbat említsem.
Magánvélemény: „love is in the air”. Milking The Goatmachine: védett faj. A kritika tartalmi összefüggése: zéró.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Only Goat Can Judge Me
2. Goatriders In The Sky
3. Stallzeit
4. 3 Room Shed
5. Goatpainter
6. The Day I Lost My Bell
7. Salt Lick City
8. Milk ´Em All
9. Hornbreaker
10. Whoola Hoove Groove
11. Strawless
12. Look @ These
13. When A Goat Loves A Woman
14. Udder Infection
15. In 10 Years We Are Old School
16. Ace of Spades (Bonus Track/Motörhead Cover)
