Kiadó: Napalm Records
Weboldal: myspace.com/moonspell
Kiadás éve: 2012
Stílus: Dark metal
Brief Sum: After the fantastic Night Eternal, Alpha Noir is a similarly quality album full of varied, balanced and hard tracks. The main value still lies in the atmosphere of the overall impression. The appearance is beautiful and professional. The band has proved once again, however the greatest challenge is still to come with Omega White. In case they succeed however in this two album divide, which is an excellent idea by the way, it is gonna be a grand and irreplacable gem of the Moonspell discography!
Kapcsolatom kezdete a jól ismert portugál urakkal a 2008-as esztendőig nyúlik vissza, egészen pontosan legutóbbi opuszuk, a Night Eternal c. remekmű megjelenéséig. Valami megmagyarázhatatlan vonzalmat és szimpátiát mindigis éreztem a csapat iránt, ennek ellenére rendszerint kisebb-nagyobb fenntartásokkal kezeltem a munkásságukat, mely kétségeimet tartósan csak az imént említett mű tudta enyhíteni. A kételyek fala tehát lassan, de biztosan omlani kezdett, az Alpha Noir-ral pedig elérkezett a zenekar utolsó vizsgájának ideje a rajongásomért.
Az általuk talán legmagasabb szinten űzött kicsit gothic, kicsit black, kicsit mindenből egy nyalással típusú – egyébként érthetetlenül hiánycikknek számító – dark metal vonal kimondottan közel áll a szívemhez, főleg, ha az erős, meghatározó hangulatiságot és egy csipetnyi elvont romantikát is megemlítünk a stílusok felsorolása között. Mint azt bizonyára már minden érdeklődő tudja, ez utóbbi ezúttal egy teljesen különálló lemezre, az Omega White-ra vándorolt, amit majd egy speciális kiadásba ágyazva, az Alpha Noir megpuhított, kommerszebb testvéreként köszönthetünk a diszkográfiában, állítólag az Irregioulus albumhoz hasonló gyengédség jegyében. Az ötlet kétségtelenül nagyszerű, nemcsak mert a hagyományos bónuszok helyett még egy, teljes értékű nagylemezt kapunk kézhez, hanem mert mind a kemény, mind a lágyabb megközelítés hívei kedvükre kiélhetik majd fétisüket, anélkül, hogy szájhúzásra kerülne a sor valamely zavaró tényező miatt.
Nem mintha egyébként lenne belőlük akár egy is a standard korongon. A negyven percbe sűrített „gonosz bratyó” teljes kiegyensúlyozottságot és harmóniát foglal magába, ahol végig egyfajta tébolyodott, középtempós agresszió uralkodik. Ennek tökéletes példája (az amúgy egyértelműen A lány és a farkas c. film ihletésével készült) klipesített Likanthrope, noha dalokat kiemelni legfeljebb csak egyes momentumok miatt érdemes, mert alapjáraton mind a kilenc tétel együttes hatásában rejlik az anyag igazi esszenciája. Az alkotók ugyanakkor rendkívül változatosak, a portugál nyelven megszólaló Em Nome Do Medo például abszolút üde színfolt, a sokszínűséget továbbá az is alátámasztja, hogy a játékidő lejárta után mindig más és más dalból esik jól repetázni, egyetlen állandó kedvencemként csupán a Love Is Blasphemyt tudnám megnevezni, ami sosem maradhat ki az újrapörgetés alkalmával. Fernando az Alpha identitásához hűen, ezúttal csínján bánik a tiszta vokállal, csak a nyitó Axis Mundi és a Grandstand kiállásaiban énekel pár rövid, jóleső sort, ettől eltekintve viszont végig démoni hangját hallatja, nincsen tehát black/death rétegnek nehezen emészthető Dreamless vagy Scorpion Flower, csak kemény alapok, erős, magával ragadó atmoszféra és egy érdes torok, mely egy ritualisztikus szeánsz keretein belül, hangokba transzformálva idézi meg előttünk a sötét folklór és kísérteties költészet eseményeit.
A külalak szerencsére a zenéhez méltó módon profi és igényes, mi több, egyenesen ötletes és gyönyörű, ugyanakkor minden bizonnyal módfelett jelentőségteljes is egyben. A szép kiállítás határozottan vásárlásért kiált, igaz, már a csapat utóbbi kiadványainak borítója is szinte lakásdekorációs kellékként voltak tekinthetők, így a mostani minőség tulajdonképpen már alapelvárásnak számít a zenekartól.
Az Alpha Noir már néhány hallgatás után különösebb megerőltetés nélkül megvett kilóra és bebizonyította, hogy a Moonspell esetében valóban a stílus legnagyobbjainak egyikével van dolgunk, ám a törénet legizgalmasabb része még csak most következik. Az elmúlt húsz év működése során azt már több ízben is nyugtázhattuk, hogy a luzitánok nagyon érzik ezt a sávot és egyeduralkodóként, fenyegető konkurencia nélkül (bár vitathatatlanul megérdemelten) ülnek a dark metal trónján, a kérdés már csak, hogy egy teljes lemeznyi lágyabb, lírai felfogásban fogant dalcsokor mennyire tudja majd tartósan lekötni a figyelmet.
Az alap kiadvány mindenesetre magasra tette a lécet, a magam részéről immáron menthetetlenül magával rántott a társaság elsöprő ereje, de főleg a megteremtett atmoszféra hitelessége. Egy üveg jóféle bor, néhány gyertya, és a hangulat máris a tetőfokára hág – noha az Omega White-hoz lehet, hogy a kelleténél kicsit több alkoholra lesz majd szükségem a katarzis eléréséhez! Nagy kár, hogy a promóhoz nem járt a munka másik fele is, így az értékeléssel újfent nagy dilemmában vagyok. Különálló albumként bivalyerős a cucc, egységben kezelve viszont komoly félelmeim vannak, így a közel hibátlan első felvonás ellenére, a pontszámom (most még) „csak” egy óvatos nyolcas Portugáliába. Ugyanakkor abban az esetben, ha a dallamos anyag képes lesz tartani az Alpha Noir színvonalát, akkor ez a duó nagyon rövid időn belül a legdrágább ékkövévé válhat majd a Moonspell életműnek!
Tracklist:
1. Axis Mundi
2. Lickanthrope
3. Versus
4. Alpha Noir
5. Em Nome Do Medo
6. Opera Carne
7. Love Is Blasphemy
8. Grandstand
9. Sine Missione
