Kiadó: Season of Mist
Weboldal: http://www.morbidangel.com/
Kiadás éve: 2011
Stílus: Death Metal
Brief Sum: This is Morbid Angel in 2011. It’s still high-class death metal, only more boldly and innovatively than ever before. It’s not designed for fast consumption, you have to get immersed into it, and give it a chance to show off the full potential that it holds. After that, though, it stuns and captivates you: there will be no escape.
8 év hosszú idő. Persze felmerül a kérdés, mihez képest és milyen esetben? Mondjuk egy zenekar életében, amelynek két kiadványa között ennyi esztendő telt el.
Nem hiszem, hogy idén jelent-e meg illetve megjelenik olyan korong, amelyet akkora várakozás előzött meg, mint a beteg angyalok új, I hanggal kezdődő lemezét. Megjelent, itt van, megvehetjük, szénné hallgathatjuk, elemezhetjük. Gondolom olvasóink közül sokan találkoztak már az album recenziójával különböző fórumokon, webzine-ekben, site-okon. Jó magam is több véleményt olvastam és elég lett volna rápillantani a pontszámra vagy a %-ra, amelyből világosan kiderül a kritikus véleménye. A csapat kapott hideget-meleget rendesen. De inkább csak hideget. Mielőtt a zenére és annak analízisére térnék, úgy gondolom nem az volt a legfontosabb, hogy hol, kivel, melyik stúdióban rögzíti a Morbid Angel az új anyagot, hogy milyen lesz a végeredmény, kinek nyeri el tetszését és kinek nem, hanem az, hogy ki és hogyan pótolja Pete „Commando” Sandoval überdobost, illetve, hogy egyáltalán bárki is pótolhatja, képes-e olyan teljesítményre, mint ő, ha csak átmenetileg avagy session jelleggel is. Amikor értesültem róla, hogy a Mester székét Tim Yeung foglalja el megnyugodtam, mert a fiatal srác bizonyított már korábban, letette a névjegyét az extrém metal felségvizein. Pótolhatatlan ember, személy, mint tudjuk, nincs, de azért Pete más kategória a (death) metal dobosok körében. Fényeznem nem kell fantasztikus játékát, az eddigi Morbid Angel és Terrorizer lemezek önmagukért beszélnek, külön kommentár nem szükségeltetik hozzájuk. Tim szemernyi csalódást sem okozott, bár gondolom David Vincenték tisztában voltak képességeivel, nem a két szép szeméért és hosszú hajáért kapta meg az állást. (Referenciának sem lesz utolsó egyébként a lemezen nyújtott produkciója). Tudjuk jól, hogy a Death-tel és az Atheisttel egyetemben a csapat mindig a death metal színtér képviselői előtt járt minimum két lépéssel, sosem adták ki kétszer ugyanazt a lemezt, alkotásaik csemegék, felbecsülhetetlen hatással bírnak a színtérre. Korábbi tagcseréik sem törték meg pályafutásukat, hiszen Erik Rutan kitűnően vált be Richard Brunelle helyén illetve Steve Tucker sem okozott csalódást a mikrofon mögött. Sőt! Bajban lennék, ha meg kellene neveznem kedvenc Morbid Angel lemezemet, ugyanis mindegyiket egyformán imádom, mindegyiknek megvan a maga páratlan vonzereje, hatása, egyénisége, varázsa túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy mesterművek, amely valljuk be, nemcsak a metal, hanem az egyetemes zene (zene, mint olyan) területén is ritkaságszámba megy. Milyen is lett az új anyag?
A Illud Divinum Insanus (David Vincent szerint a cím Those Insane Gods-t vagyis Azok az őrült isteneket jelent, viszont (habár) That divine thing, an insane man-nek, Az az isteni dolog, egy őrült embernek fordítják. Illa Divina Insana-nak kell fordítani) esetében elejét kell venni minden korábbi Morbid Angel koronghoz történő összehasonlítgatásnak. Egyszerűen felesleges, értelmét veszti a párhuzamba állítás a csapat korábbi produkcióihoz viszonyítva. Ez a korong homlokegyenest más attól, mint amit az ember, a mezei, földi metalos elvár a csapattól, amire esetleg számít illetve ahhoz képest, amit a zenekar eddig korábban megjelentetett. Furcsa. Izgalmas, meglepő, esetleg bizarr. Ezek a jelzők az első (felületes) hallgatás után fogalmazódtak meg bennem, kis túlzással azt mondtam, mi ez a szar. Másodszorra már headbangeltem a készülékem előtt. Na ilyen ez az új Morbid Angel korong.
Az Omni Potens intróját követő Too Extreme valóban túl extrém. Úgy kezdődik, mint egy régi, az Altars Of Madness időkből származó tétel, majd átvált ipari, Ministry jellegű dallá, hidegen csattogó bőgővel, mechanikus alapokkal, zúzó dobokkal. Azon sem csodálkoznék, ha ez a szerzemény elriasztaná az összes Morbid Angel fanatikust, ugyanis ilyet ez a csapat nem produkált pályafutása során. A nóta közepe táján felbukkanó rövid kórus sem éppen a banda védjegye. Ezt követően kapunk két ízig-vérig death metal felvételt, az Existo Vulgoré-t és a Blades For Baalt, melyek egyrészt visszakalauzolnak minket az őrület oltáraihoz, másrészt kiengedik a szellemet a palackból, magyarul, Tim Yeung csatasorba állítása igazolást nyer. Ahogy az Existo Vulgoré-t elkezdi pörgetéseivel, majd blastbeatre és onnan lassúba vált, az önmagáért beszél. Futballmérkőzésre emlékeztető kezdéssel nyit a korong legdallamosabb, már-már legkommerszebb dala az I’m Morbid. A morbid, morbid, morbid kórusnak olyan a hangulata, mintha az ember egy futballmeccs kezdésére ért volna oda, megjegyezhető refrénje azonnal beleül a fülbe, nincs előle menekvés. Trey lassú, súlyos, doomos riffjeivel nyit a 10 More Dead. Az alapvetően lassan hömpölygő, Vincent vastag basszusával alaposan megtámogatott dal szintén a befogadható kategóriáját képviseli, azonban régi Morbid Angel hangulattal is bír. Militáns jellegű, Prong illetve ipari hatásokkal operáló nóta, melynek végén egy pár másodperces szünetet követően beszéd hallható és Yeung géppuska jellegű dobjai zárják a tételt. Megmondom őszintén, hogy a már évek óta hozzáférhető Nevermore-t egyszer sem hallgattam meg, így szűz fülekkel szembesültem vele. Ez is a régi Morbid Angel lemezek szellemében íródott Trey jellegzetes harmóniáival fűszerezve, rövid óóóó-zós kórusa pedig meglepő, mi több furcsa. Eme szerzeményhez hasonlóan a Beauty Meets Beast is egy ős Morbid Angelt idéző death metal darab lassabb tempókkal (Blessed Are The Sick, Covenant éra, főleg ez utóbbi) felvonultatva a klasszikussá, védjeggyé vált, összetéveszthetetlen harmóniákat. Az elején amúgy itt is hallhatunk rövid óóó-zós kórust. Újabb indusztriális alapokon nyugvó felvétel a Radikult, Ministry, Nine Inch Nails beütéssel, felvonultatva a stílusra jellemző ismérveket, úgyis mint – a Too Extreme-hez hasonlóan – csattogó alapok, torzított gitár, mechanikus jelleg. A korong utolsó tétele a Profundis – Mea Culpa, melyben blastbeatek éppúgy vannak, mint ipari hatás, lassú, vánszorgó, vontatott részek, szintén nem egy, a zenekartól megszokott bevett és megszokott dal. Megpróbáltam felvázolni ki mire számíthat az album kapcsán, de felesleges minden egyes leírt szó, mindenkinek magának kell feldeznie a lemezt, feletjts el minden általad olvasott kritikát, sőt, az a legjobb, ha egyáltalán nem olvasol el egyetlen egyet sem a lemez meghallgatása előtt. Minthogy rossz hangzással felvértezett Morbid Angel lemez még nem jelent meg, így értelemszerűen az Illud Divinum Insanus is rettentő töményen szól, a sound egy az egyben Morbid Angel, csak új elemeket építettek bele.
A szakma (beleértve rajongókat, zenészeket, médiamunkásokat) által elindított gyűlölettiráda teljes joggal alaptalan. Kérdezem én: lett volna-e értelme egy második Altars Of Madnessnek, Dominationnek vagy egy Gateways To Annihilationnek? Nem, mert azokat már egyszer megjelentették. Vincent hörgése a régi, helyenként tisztább, dallamosabb, mint korábban bármikor, Trey parádézik (felesleges kitérni szólóira, méltatni azokat), Yeung úgyszintén, Thor Anders Myhrennek pedig be kell érnie a másodhegedűs (bocs, másodgitáros) szerepével, neki ez jutott osztályrészül. Mindent összevetve ez egy szenzációs alkotás, a beteg angyalok újfent bebizonyították, hogy miért ők a műfaj legjobbjai. Ha ekkora formában vannak jövőre jöhet a K-val kezdődő korong. Még ha az év lemeze nem is lesz (bár, ki tudja), a maximális pontszámnál kevesebbet egyszerűen nem adhatok erre a lemezre.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Omni Potens
2. Too Extreme!
3. Existo Vulgoré
4. Blades for Baal
5. I Am Morbid
6. 10 More Dead
7. Destructos VS the Earth / Attack
8. Nevermore
9. Beauty Meets Beast
10. Radikult
11. Profundis – Mea Culpa
3 hozzászólás
szerintem is kitűnő lemez lett, bár tíz pontot azért szerintem nem ér meg. de ha nem morfondírozik az ember közben és hasonlítgatja a korábbi anyagaikhoz, akkor nagyon üt.
Nyilván nem lehet összehasonlítani két Morbid Angel lemezt. Mindegyik lemez más tulajdonképpen, ahogy ezt már fentebb is leírta Dr. Feelgood. Nagyon sokáig tűnődtem azon, hogy most igazából ez mi a f*sz akar lenni? Konyhai módon én is elkezdtem boncolgatni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy szokni kell. Nem rossz ez, csak kurvára szokatlan. Heretic sem volt egy atomcsapás, de azért pusztított és bizony meg is van. Nem úgy tekintek rá mint valami nagyon gyengére sikerült anyagra, mint ahogy erre a friss anyagra sem. Viszont magam sem adtam volna 10 pontot rá. Dr. Feelgood viszont tökéletesen rávilágított arra, hogy ezt a lemezt hogyan is illik hallgatni, és bizony megköveteli az album azt,hogy többször hallgassa meg a nagyérdemű, mivel nagyszerű ötleteket halmoztak fel, amik bizony szokatlanok a zenekartól, de nem „förtelmesek”. Nyilván gusztus dolga, és meglehet, hogy nagyon sokan utálni fogják az Illud Divinum Insanus-t, de hát így megy ez.
Nekem bejött, én szívesen hallgatom. Tény, én nem vagyok Morbid Angel rajongó, bár az Altars of Madness a megjelenése óta tetszik.