MORBID ANGEL – Kingdoms Disdained

Print Friendly, PDF & Email

2017. dec 25, 10:26 :

Kiadó: Silver Lining Music

Weboldal: www.morbidangel.com

Kiadás éve: 2017

Stílus: Death Metal

Brief Sum: After a longer silence, Florida death metalers released their ninth studio album this December, Kingdoms Disdained. Completely new line up, with Steve Tucker on bass guitar/vocals second time, Dan Vadim Von as secondary guitarist and Scott Fuller on drums. The new album is a heavier material then any one before, and the reviewer was in trouble how exactly to point out the bright side of this album as the music what we can hear, is something very similar to Morbid Angel, perfectly replicating sound and style, but not the power, musical complexity and fantasy.

 

Hosszas várakozás után, 2017 december elsején megjelent a Morbid Angel kilencedik stúdióalbuma,  a Kingdoms Disdained. Hosszas várakozás előzte meg ezt a munkát, hiszen az utóbbi években kicsit lelassultak a dolgok a Morbid Angel háza táján: a nagy korszakalkotó albumok (Altars of MadnessBlessed are the Sick, Covenant és a Domination) összesen 8 év alatt jelentek meg 1989-től 1995-ig.

Ehhez képest a Heretic 2003-as megjelenése után nyolc évet kellett várni a következő albumra, az  Illud Divinum Insanus-ra. Ennek sajnos meg is volt a maga oka: a viszonylag hosszan stabil felállással működő zenekar nagyjából 2010 környékétől elkezdett átjáróházként működni. Először 2010 végén Pete Sandoval dobos lépett ki, ami azért – tegyük hozzá – jelentős érvágás, és 2016 elejére gyakorlatilag Azagthoth-on kívül senki nem maradt meg a zenekarban. A frontember és basszusgitárost David Vincent immáron másodjára hagyta el a Morbid Angel-t – hogy Austin-ba költözzön, és szabadidejét a countryzenének szentelje. Ezzel párhuzamosan az Illud Divinum Insanus-on doboló Tim Young is kilépett a zenekarból 2016 elején, és vele együtt a második gitáros, Destructor is elhagyta a Morbid Angel-t.

David Vincent helyére – akárcsak 1997-ben, 20 évvel ezelőtt – ismét Steve Tucker érkezett a basszusgitáros és frontember posztjára. Trey egy gyilkos albumot akart összerakni ehhez megfelelően passzoló emberekkel, és úgy tűnik, Steve Tucker volt az egyik alkotáshoz szükséges zenésztárs. Innentől már csak dalokat kellett írni és csupán további társakra volt szükség – tehát tulajdonképpen csak apróságokat kellett tenni ahhoz, hogy 2017-ben megjelenhessen a Morbid Angel kilencedik albuma: a második gitáros posztjára Dan Vadim Von érkezett, a dobos posztján pedig Scott Fuller-t köszönthetjük.

Egy albumkritika soha nem lehet mentes a részrehajlástól, így természetesen ez sem lesz az. E sorok írója még középiskolás korában, 1993-ban találkozott a zenekarral pár hónappal azután, hogy kijött a Covenant album. Ekkor teljesen biztos voltam benne, hogy itt valami félreértés van, rossz kazettát adtak, ugyanis ilyen zene egészen egyszerűen nem létezhet. Hihetetlen mennyiségű erőt lehetett érezni benne, Trey szólói teljes mértékben elmebetegek voltak, a megtört ritmusok és a földönkívüli dallamok pedig egy olyan zenei világba nyújtottak betekintést, amit teljesen elütött a korábban hallgatott klasszikus heavy metal-tól.

Ennek megfelelően kicsit remegve vártam a Domination 1995-ös megjelenését, amelyik az előző album méltó folytatásának bizonyult. Eddigre már elég jól beleestem magam az Altars of Madness-be és a Blessed are the Sick-be, és azt hiszem, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a Morbid Angel a kedvenc zenekarom volt. Igen, sajnos a múlt időt kell hogy használjam – számomra a Formulas Fatal to the Flesh, a Gateways to Annihilation és a Heretic nem igazán tudták már ugyanazt a zenei élményt nyújtani, amit az első négy album. Természetesen nem azt vártam, hogy a Covenant vagy a Domination négy különböző folytatása jelenjen meg, de valahogy úgy éreztem, hogy a zenei ötletek mintha elhalványultak volna. Ehhez képest üdítő változás volt az Illud Divinum Insanus, amelyik – legalábbis szerintem – a korábbitól teljesen eltérő irányba terelte a Morbid Angel zenéjét: sokkal kísérletezőbb lett, sokkal kötetlenebb, sokkal szabadabb. Vannak az albumon érdekes ötletek, amik elsőre idegenszerűnek vagy kicsit hátborzongatónak hatnak, de letagadhatatlan az újítás iránti vágy és a zenei fantázia sokrétűsége. Mintegy zárójelben azért tegyük hozzá, hogy az az album vagy nyolc évig készült, ami átlagosan 6-10 hónap per dal sebességet jelent, tehát különösebb sürgetést nem vélek felfedezni. Na én ezzel a háttérrel futottam neki az új jövevénynek.

Általában ha új albumot hallgatok, azt munka közben teszem – monoton munkáknál minden gond nélkül lehet zenét hallgatni, kicsit szokni, kicsit felvenni a fordulatszámot. Most is pontosan ezt tettem, és a zenére félig-meddig odafigyelve hirtelen nagyon elcsodálkoztam: milyen szép hosszú is lett ez az első szám, mondtam magamnak. Ránéztem a Winamp-ra, ekkor a harmadik szám végénél tartottunk; ez úgy nagyjából azt jelenti, hogy még az sem tűnt fel, hogy szünetek vannak a dalok között,  illetve hogy szólók is lennének. Sajnos ez az első hallgatás ómennek bizonyult, egy nagyon rossz ómennek.

Az új albumon tizenegy számot találunk, és a 47 perces hossz esetén ez nagyjából négy perces dalokat jelent. Azt kell hogy mondjam, hogy a Morbid Angel soha nem a baromi hosszú dalairól volt híres; Azagthoth-nak van egy jó ötlete, azt szépen összerakja egy dallá, utána kicsit reszelnek rajta együtt, és innentől egy darab zenei gondolatként már el is kezdheti élni az életét. Az új album hangzása nyers, agresszív és mély. Nem tudom, hogy héthúros gitárokat hallunk-e, én eddig Azagthoth-ot csak hathúroson láttam játszani, de mély, nagyon mély a hangzás. Amit a legjobban hiányoltam, azok pedig sajnos a dallamok voltak: szinte kivétel nélkül minden régi Morbid Angel dalnak tök jó kis dallama van, ezek kromatikusak egy csomó esetben, lehet őket dúdolni, de ezen az albumon nagyon sok esetben csak annyit hallottam, hogy valami zúg, hogy gitárokat is hallok, basszusgitárt is hallok, éneket is hallok, de sajnálatos módon dallamot viszont egyáltalán nem hallok.

Tehát ez volt az első dolog, amivel szembesültem. Amit szintén nagyon hiányoltam, azok a szólók – persze vannak módjával, akadnak, de mondanivalójukban, stílusukban, szépségükben össze sem mérhetők a régebbi munkákkal. Nem gondolnám, hogy Azagthoth elfelejtett szólózni, de igazából ezen az albumon szerintem csak árnyéka önmagának.

Természetesen lehet, hogy figyelmetlen vagyok – hogy botfülem van, az biztos –, de számomra gyakorlatilag nem különül el a két gitár. Szinte folyamatosan úgy éreztem, hogy egy homogén hangmasszát hallok, azaz mintha ugyanazt játszaná mind a két gitár. Teljesen biztos, hogy ez általában nem így van, a Morbid Angel-dalok döntő többségénél mind a két szólamnak külön kottája van, sőt, vannak olyan izgalmas trükkök – mint például a Pain Divine esetén –, hogy a két gitár ugyanazt a dallamot játssza, csak az egyik visszafelé. Hát az ilyen trükköknek vagy zenei ötleteknek csak a távoli árnyékát véltem felfedezni.

A harmadik észrevétel pedig a dobbal kapcsolatos: ugyan nem vagyok dobos, de hallottam és láttam már pár embert dobolni, és van valami minimális elképzelésem arról, hogy a dobosnak illetve a dobnak nagyjából mi lenne a szerepe. Kövezzetek meg, de nekem végig az volt az érzésem, hogy ezen az albumon Scott Fuller a felvétel előtt beindította a duplázót, a végén leszállt róla, és közben meg ütött ezt-azt, ami a keze ügyébe került, azaz a dob hangsúlyozó szerepe mint olyan nem létezett. Nem tudom, hogy mennyire tehetséges és mennyire jó zenész, de számomra – a felhasználó számára – Pete Sandoval-lal nem nagyon lehet egy napon említeni.

Higgyétek el, egy nagyon pozitív, jó és szép lemezkritikát szerettem volna írni a fentebb vázolt elfogultság miatt, hiszen egy szívemhez nagyon közel álló zenekar hosszas hallgatás után végre jelentkezett egy új munkával. Ismerem a zenéjüket, játszom a dalaikat, szerintem nagyjából tudom, hogy mire képesek, mit is lehet tőlük – azaz leginkább Azagthoth-tól – elvárni. Persze tudom jól, hogy a korai albumok azt a fránya lécet jó magasra feltették, de sajnos azt kell hogy mondjam, hogy ez a Morbid Angel csak távoli és homályos árnyéka annak, amit megismertem és megszerettem.

Mindenképpen érdemes meghallgatni és kicsemegézni belőle azokat az apróságokat, rövid részleteket, amik miatt a Morbid Angel-t még mindig nem lehet teljesen elfelejteni. Sajnos ez az albumok csalódás lett nekem, de ha jól látom, másoknak is. A lemezkritikák – legalábbis amiket megnéztem – meglehetősen széles sávban szórnak nagyjából a ‘XXI. század egyik legfontosabb metálalbuma’-tól egészen a ‘meg lehet hallgatni, de minek’ kategóriáig.

Mint mondtam, a lemezkritika írása erősen szubjektív műfaj. Hallgassátok meg, hallgassátok meg sokszor, mert nem egy könnyen emészthető anyag, és remélem, nektek pozitívabb képetek lesz. Én minimum húsz meghallgatás után is csalódott vagyok, de azért küzdök, hogy hátha, hátha…

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Piles of Little Arms
2. D.E.A.D.
3. Garden of Disdain
4. The Righteous Voice
5. Architect and Iconoclast
6. Paradigms Warped
7. The Pillars Crumbling
8. For No Master
9. Declaring New Law (Secret Hell)
10. From the Hand of Kings
11. The Fall of Idols

Pontszám: 6

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 433 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..