Kiadó: Relapse Records
Weboldal: facebook.com/MoseGiganticus
Kiadás éve: 2010
Stílus: Metal
Brief Sum: Mose Giganticus has been established by Matt Garfield for more than a decade in the US and they debuted with Gift Horse at Relapse. The leader tries to make the sludge/doom music unique with synth stuffs, unfortunately only with moderate success.
Néhány sebtében megszerzett információ után komoly érdeklődéssel vetettem magam a Mose Giganticus új lemezének hallgatásába. Bár a Matt Garfield által kommandírozott bandérium már korábban is jelentetett meg egy lemezt és egy EP-t, ezekhez sajnos nem volt szerencsém, így komoly meglepetésként hatott rám a Gift Horse. A csapatról talán érdemes tudni, hogy a fentiekben már említett úriember egy személyben felelős a dalszerzésért, énekért, billentyűs hangszerekért és mivel korábbi bandáiban dobosként dolgozott, a stúdióban ezt is magára vállalta. A gitárokért Joe Smiley és Brooke Wilson volt felelős, előbbi vokálozik, utóbbi bőgőzik is.
Ahogy arra számítani lehetett a lemezen komoly szerep jut a szintinek, személy szerint kicsit tartottam is ettől mert jobban szeretem ha metál-zenében a gitárok dominálnak. De mint tudjuk a puding próbája az evés és azon félelmeim, hogy a túlzott billentyűs jelenlét a gitárok háttérbe szorulásához vezet végül nem igazolódott be. Az alig fél órás lemez kezdőnótája egy meglehetősen fura szinti-témával nyit melyet leginkább a rettenetes jelzővel tudnék illetni. Nagy mázli, hogy tényleg csak a szám elején halljuk. Ha ettől a pár másodperces kezdeti rémülettől eltekintek korrekt nyitány a Last Resort, köszönhetően a sludge-os, doomos gitárriffeknek melyek kölcsönöznek némi súlyt az egyébként nem túl izgalmas dalnak. A folytatás aztán már lényegesen érdekesebb, a The Left Path és a Demon Tusk is kiváló nóták, az előzőleg hiányolt dinamizmus is megvan. Matt Garfilednak pedig igencsak bika hangja van. Ugyan nem egy virtuóz énekessel van dolgunk de amit csinál remekül illik a képbe.
A három dal után már örömmel konstatáltam, hogy az elektronikus kütyüzgetés nincs eltúlozva, remekül illeszkedik a zenébe és némileg egyedivé teszi a produkciót. A belassulós Days of Yore egy elég súlyos darab, a dallamos szinti-téma némileg (sajnos?) enyhít a sötét hangulaton. Itt már felbukkan az effektezett ének is ami ezután már az összes hátralévő dalban megtalálható valamilyen formában. A The Great Deceiver aztán újra középtempóra vált de borongós hangulatot megtartja, még egy gitárszólót is kapunk. A White Horse-ot sikerül egy számomra hasonlóan idegesítő témával nyitni mint a korábban a Last Resortban. Azért könnyen lehet, hogy ezek csak nekem fekszik meg ennyire a gyomrom, ez van. A földönkívüli kórus mindenesetre jól el van találva és összességében jó a nóta is, Garfield itt bontakozik ki leginkább billentyűivel. A záró The Seventh Seal egyben a lemez talán legjobb tétele, megkapjuk a szokásos effektezett éneket és egy remek szólót is. Aztán mire észbe kapnánk már véget is ért a lemez.
A szemtelenül rövid játékidő persze még nem is lenne probléma az viszont már annál inkább, hogy a lemez elég egyhangú lett. Az első 3-4 nóta után önismétlésbe fullad a dolog. Ugyan vannak érdekes pillanatok, például a sludge/doomos gitártémák sokat dobnak az összképen, a billentyűs megoldások se rosszak, de ezek mind kevesek ahhoz, hogy igazán kiemelkedő darabbá tegyék a Gift Horse-t. Az embernek az az érzése, hogy a srácok (vagy csak Matt Garfiled) nem rendelkeztek elég fantáziával, hogy az egyébként jó alapokból igazán jó dalokat készítsenek. Kár érte de sajnos nem tudom jobb pontszámmal illetni a lemezt.
Tracklist:
1. Last Resort
2. The Left Path
3. Demon Tusk
4. Days of Yore
5. The Great Deceiver
6. White Horse
7. The Seventh Seal