Kiadó: I Scream Records
Weboldal: www.muckypup.com
Kiadás éve: 2009
Stílus: Hardcore / Punk / Pop
(scroll down for English Version)
Az 1985-ben Dan Nastasi (gitár), John Milnes (dob), Chris Milnes (ének) és Scott LePage (bőgő) által alapított Mucky Puppal még a nyolcvanas évek végén találkoztam először. Azt olvastam róluk, hogy intelligens, bevállalós hardcore muzsikát tolnak, emiatt kezdtem érdeklődni utánuk. Szerencsére nem kellett csalódnom a New Jersey-ből származó srácokban. Zenéjük energikus, változatos (szerintem csak nyomokban HC), olykor vidám, sőt a szövegek miatt vicces, máskor pedig meglehetősen dühösnek, szarkasztikusnak tűnik.
A csapat második albuma, az A Boy In A Mans World még 1988-ban látott napvilágot, a Now pedig 1989-ben, így épp a huszadik évfordulóra jelenik meg ez a közös reprint. Sok más csapathoz hasonlóan ők is népszerűbbek voltak Európában, mint hazai pályán, így az évfordulót az öreg kontinensen lenyomott nyári turnéval is megünnepelték.
Dan Nastasi sokaknak a Dog Eat Dog-ból is ismerős lehet, de a Pup talán nem annyira populáris, viszont legalább annyira elvetemült és olykor egészen eklektikus, meglepő elemeket is hoz. A fiúk pedig anno úgy néztek ki, mint akik nem tuják eldönteni, hogy egy rap vagy egy nyálas fiúcsapatban nyomják-e éppen. Mókás.
Az A Boy In A Mans World a U-Stink című, anno megfilmesítésre is érdemesnek talált dalocskával kezdődik, mely húzós, grúvos, mégis slágeres a maga nemében. Abszolút szórakoztató a zene, a szövegtől meg tutira besírsz. Az előzőnél tempósabb, zúzósabb és szaggatottabb (nyilván nem egyszerre) rövidke őrület a Batman, melyet a kicsit metalosabb élmény, a Someday követ. Ez után itt a kissé sramlis vagy bugis vagy nemtom milyen, az biztos, hogy dallamgazdag Reagan Knew jön, mely a végére rendesen meg van támasztva lábdobbal, egyszerű témája pedig könnyen benn marad a fejben. A Landscrapers egy grúvos és darálós témákat, valamint beteg női csivitelést váltogató tétel a végén érdekes vokalizálással. A Never Again szintit és balladisztikus erényeket is megvillantó eposz, melyben érdemes figyelni a dobra az energikusabb részek alatt. A Death By Cholesterol, egy újabb agyhagyott szörny, s kicsit (vagy nem is oly kicsit) az S.O.D.-t idézi témáiban és váltásaiban is. Tisztességesen zúznak benne a srácok. A P.T.L. egy iszonyat erős énektémára és magával ragadó sodrásra épülő, itt-ott azért kicsit basszus grúvval is megtördelt dal. Lépegetős témából begyorsuló, felépítkező és oda vissza-visszaváltó, vánszorgó riffelésbe torkolló, hosszan elnyúló opusz az A Boy In The Mans World. Mesevilágba visz minket a Little Pigs, mely jócskán megelőzte és lefőzte a sokak által jobban ismert Green Jelly-s változatot. Király tördelt ritmusokra, elnyújtott énekre és fogós, kissé lendületesebb refrénre épül az All”s Cool, melyet az elvontabb, funkysabb alapú Jam It követ mozgalmas basszusjátékkal és effektezett énekkel. Csendes basszusballagással, majd kimért, kissé szögletes riffeléssel érkezik a Whasky Wabbit, mely a végére kap még egy kis plusz kakaót, de játékideje így is rövidre van szabva. A lemezt a Big Freeze zárja, mely egy meglepően merengős tétel, persze fogós és energikus refrénnel.
Ezen a lemezen a srácok megmutatták, hogy mit tudnak. Talán nem is nevezhető egyértelműen HC-nak – klasszikus értelemben véve biztosan nem -, amit játszanak, de hogy ez egy nagyon jó és kerek lemez, az biztos. Az ezt követő Now, hiába hallgattam anno rengetegszer, sajnos nem tudta hozni azt a szintet, amit a Boy alapján elvártam, elvárhattunk tőle.
A nyitó Hippies Hate Water még eléggé rendben van középtempós, szaggatott, egyszerű, de nagyon okos riffjével, szövegmondásával és jól megkomponált kórussal színezett refrénjével, és a kiabálósabb Three Dead Gophers is hozza az elvárható csintalanságokat, riffeket, de a Jimmies és a funkys, rappes, még fúvósokat is felvonultató Baby nálam nem juthat babérhoz, ugyanúgy, ahogy a rövid és lapos She Quieffed sem. Metallica téma variánsával alapoz a Feeling Sick, mely metalosságával kilóg kicsit a sorból. Előnyére. A teljesen beteg reppes pitty-putty, az MTV akkor épp nézhető műsorait megéneklő A Headbangers Balls & 120 mins után a dzsezzes My Hands Your Neck szomorítja hallójárataimat. A dal maga egyáltalán nem rossz, csak kevéssé illik ide, és hozzám. Bár a Headbangers Ball után már bármi jöhetne.
Töredezett alapokon vánszorog, majd felpörög, végül újra visszazöttyen fura letargiájába az instru Face, melyet a csendes basszus alapú verzére épülő, de azért húzós, egészen korrekt Hotel Penitentiary követ. Kicsit elvetemült, funkot és sértő hangzású szintit is bőven hoz a Mucky Pumpin Beat. Én nem ezzel a dallal foglalnám össze a csapat lényegét. Kivéve, ha kizárólag a merészségüket és eklektika iránti elkötelezettségüket akarnám bemutatni. Némi punkos fíling lengi körül az I Know Nobody-t, mely egy bot egyszerűségű tétel, még fura vokáljai és tördelései ellenére is. Idegesítő szögelés és kis híján szétesőnek tűnő break-ek teszik nehezen megszerethetővé a Walkin With The Devil-t, a Yesterday viszont egész jól visszahoz valamennyit a Boy-on megszokott MP-érzésből lendületes, dallamos témáival. Kellemes akkordbontós zárás a To Be Lonely, de ennek a dalnak sincs sok köze a HC-hez.
Két, egymást követő lemezt csomagolt össze a kiadó, egy kiválót és egy nagyjából közepeset. De mivel elvileg egy szimpla album áráért beszerezhető, úgy vélem, jó vétel még úgy is, hogy az A Boy…-ról lemaradt a Homosexual és mindkettőről lemaradtak a későbbi CD-s megjelenés bónuszai. A hangzás egyik anyagnál sem fergeteges, de akkoriban teljesen elfogadható volt, A Boy… kissé koszos, a Now áttetsző eklektikájához pedig még illik is kissé steril megszólalása.
A csapat oldalán bele lehet hallgatni az összes lemezbe, még a meg sem jelent 2009-es Bully-ba is. Érdemes mindbe belesasolni, mert nincs két egyforma album! De a Boy mellett én a Five Guys In The Really Hot Garage-t ajánlom igazán! Kalandra fel, barátaim! 9 és 6, azaz 7.5.
———————————-
ENGLISH VERSION:
I first met with Mucky Pup formed in 1985 by Dan Nastasi (guitar), John Milnes (drums), Chirs Milnes (vocals) and Scott LePage (bass) at the end of the ’80s. I read that they play intelligent, cool hardcore music so I became interested. Fortunately, I didn’t have to be disappointed regarding the New Jersey guys. Their music is energetic, varied (I think it has only traces of hc), at times happy, and, due to the lyrics, funny, while other times it seems angry or sarcastic.
The second album of the band titled A Boy In A Mans World saw the light of day back in 1988, while Now in 1989 so this double reissue came at the twentieth anniversary. Like a lot of other bands, they were more popular over here in Europe than on domestic fields so they also celebrated the anniversary with a tour on the old continent this Summer.
To most, Dan Nastasi can be familiar from Dog Eat Dog but maybe Pup isn”t that popular, however, it brings at least as extreme and quite eclectic, surprising elements as that. And back then the guys looked like as if they weren’t able to decide to play in a rap or a slimy boy team. That’s funny.
A Boy In a Mans World starts with U-Stink, that was made a video for, and the song is catchy, groovy, yet hit-like in its own field. Absolutely entertaining music with lyrics that make you cry for sure. The bit faster, more crushing and more staccato (obviously not all this at the same time) short insanity called Batman is next followed by a bit metallic experience titled Someday. Next up is Regan Knew which is boogiesh or dontknowwhat, the ending part of which is supported by double bass drums and its simple theme is very catchy. Landscrapers alternate groovy and grinding themes with sick female voices, and there’s an interesting vocalisation at the end of the track. Never Again’s epos has some synth and balladistic features with noteworthy drumming during the energetic parts. Death By Cholesterol is another insane monster reminding a bit (or more) SOD in its themes and changes. The guys crush appropriately here. P.T.L is a track based on a very strong vocal theme and drifting broken here and there by some bass groove. A Boy In the Mans World is a long opus consisting of marching then faster, turning later into marching, slow riffing Little Pigs takes us into fable land that well preceded and capped the Green Jelly version. All’s Cool is based on good broken rhythms, prolonged vox and catchy, a bit more dynamic chorus, followed by the more abstract, funky-based Jam It with eventful bass playing and effected vocals. Whasky Wabbit comes with silent bass basics, then severe, a bit angular riffing, and the track gets some power at the end but it’s a bit short. The album is closed by Big Freeze which is a surprisingly ruminating song, of course with catchy and energetic refrain.
On this record, the guy showed what they are capable of. Maybe it could not be definitely named hc – certainly not in the classic sense – but the fact that it is very good and entire material is sure. The following, Now, however I listened to it many times, unfortunately could not bring the level what I expected based on the Boy album.
The opener Hippies Hate Winter is quite alright with its mid-paced, staccato, simple but smart riff, narration and refrain coloured with a well-composed chorus, and the more shouting Three Dead Gophers also brought the expected nastiness, riffs but Jimmies and rap-like and funky Baby including brass instruments too isn’t that great for me like the short and uninspired She Quieffed. Feeling Sick is building its base with a variant of a Metallica theme which is a bit odd due to its metallic nature in the row. And that’s an advantage. After the absolutely morbid rappish, Headbangers Balls & 120 Mins, about the then watchable programs on MTV, the jazzy My Hands Your Neck make my ears sad. The track itself isn”t bad at all just doesn”t fit in here and doesn’t fit me. Although after Headbangers Ball anything could come.
The instrumental Face is crawling on broken basics then it gets faster to return to its lethargy, followed by Hotel Penintentiary which is built on silent bass-based verse but it’s catchy and quite alright. Mucky Pumpin Beat is a bit strange, it brings funk and disturbing synth sounds. If I were them, I’d summarize the essence of the band not with this track. Except if I’d like to present their daring and commitment to eclectic things. I Know Nobody is surrounded by some punkish feeling which is an ultra simple piece despite its strange vocals and breaks. Walkin With The Devil is made hardly lovable by the irritating hammering and seemingly almost falling apart breaks. However, Yesterday brings back some of the MP feeling known from Boy… with its dynamic and melodic themes. To Be Lonely is a song with pleasant chords but it has little do with HC.
The label combined two subsequent records, one is excellent while the other is strongly average. But, since theoretically the double CD set costs a single disc I guess it’s a cool buy even if A Boy… omits the track Homosexual, and both records omit the bonus tracks from later CD editions. The sound isn’t that great on either of the records but back then it was perfectly acceptable. Boy… is a bit dirty while the bit sterile production even fits the transparent eclectica of Now. On the band’s webpage, you can listen to tracks off all their albums, even from the still unreleased 2009 stuff title Bully. It’s worth checking them out since there are no two albums that are alike. But besides Boy, I’d recommend Five Guys In A Really Hot Garage. Up to adventures, my friends. 9 and 6, that is 7.5.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
Disk 1
1. U-stink But I Love You
2. Batman
3. Someday
4. Reagan Knew
5. Landscrapers
6. Never Again
7. Death By Cholesterol
8. P.T.L.
9. A Boy In A Man”s World
10. Little Pigs
11. All’s Cool
12. Jam It
13. Whasky Wabbit
14. Big Freeze
Disk 2
1. Hippies Hate Water
2. Three Dead Gophers
3. Jimmys
4. Baby
5. She Quieffed
6. Feeling Sick
7. A Headbanger’s Balls & 120 Minutes
8. My Hands, Your Neck
9. Face
10. Hotel Penitentiary
11. Mucky Pumpin Beat
12. I Know Nobody
13. Walkin With The Devil
14. Yesterdays
15. To Be Lonely