Kiadó: Blasphemous Underground
Weboldal: myspace.com/necromessiah1
Kiadás éve: 2007
Stílus: Thrash / Black metal
Nem is olyan régen írtam egy másik, hasonlóan igényesen összeállított – „Necro” + egyéb szó összetételével keletkezett – csapatnévvel rendelkező black/thrash bandáról, a szintén olasz Necrodeathről, amely kellemes meglepetés volt a maga kategóriájában. Amikor a Necromessiah promóciós lapját elolvastam, és egy kicsit beletekintettem a számok címébe és szövegébe, máris elvethettem azt a gondolatot, hogy egyszerűen csak kicsit átírom a másik talján csapatról írt kritikát, ugyanis míg ott az igényes és sokszínű black metal hatású alaphoz csapódtak régi időket idéző riffek, addig a Necromessiah vérbeli oldschool dögzene.
A műfajnak e válfaját vagy óriási érzéssel lehet játszani vagy sehogy. Itt nem lehet a fogós, mocskos riffeket technikai bravúrokkal vagy progresszivitással helyettesíteni, itt ízesen, dühvel és teljes intenzitással kell aprítani úgy, hogy a hallgató úgy érezze, legalább másfél évtizedet visszaugrott az időben. Már a cím, a borító és a logo is sejteti, hogy a 2002-ben alakult brigádnak éppen ez a célja, a meglehetősen kurta és a legegyszerűbb költői eszközökkel operáló – magyarul primitív – dalszövegek pedig kétséget sem hagynak afelől, hogy a hozzáállásuk is missziójuknak megfelelő. A dalokat kevéssé tematikusan, inkább sematikusan írták, valahogy így: végy olyan szavakat, amik jellemzően leggyakrabban fordulnak elő a black és thrash metalban (god, war, satan, goat, stb.), majd ezek különböző kombinációját egy-két „Fuck”-kal díszítsd, úgy, hogy kijöjjön ritmusra. Egy sorban azért ne legyen túl sok szó (mondat pláne ne), és ha ez megvan, máris kész egy Necromessiah szerzemény. Ezt kiválóan demonstrálja például a „Christ-crushing black metal! Fuck! Fuck! Fuck!” nevű idézet, ami a 4. szám refrénje, és ami az adott dal teljes szövegének felét teszi ki. Már az addigi szövegek ironikus primitívsége is szimpatikus volt, de ezzel rögtön szívembe zártam a csapatot. Hasonlóan mély filozófiai tartalommal bír – és hasonlóan szórakoztatott – a Terror Squad c. szám refrénje, mely arról szól, hogy a csapat bemutatja, hogy milyen állapotban is van az a világ, amellyel ők szembeszállnak, és terrorizálják, mindezt pedig a „Brutal War… Goat War… Violent War… Goat War…” négy sorával.
Igazából akárhonnan idézhetnék, mert ilyen szempontból az egész album egy tökéletes stílusparódia – elég valószínű, hogy maga az együttes sem gondolta ezeket komolyan, pláne a magukról készített képek alapján -, és éppen ezért remekül működik az egész! Mivel a szövegek egyszerűek, és komolyan semmiképp sem vehetőek, emiatt elég könnyen memorizálja az ember a különböző dalokat, így nem kell hozzá sok hallgatás, hogy Necromaniac gitáros/énekessel együtt üvöltsük fejrázva a számokat.
Persze a fentiek tükrében a Necromessiah zenéje könnyen a szánalmas kategóriába zuhanhatna, ha a zene nem kompenzálná a dalszövegek igénytelenségét. Ugyan a számok sehol nincsenek túlbonyolítva, de azért azt egyáltalán nem lehet állítani, hogy két-három hangból állna, a minimális igényszintet megüti a trió szinte az összes tételben. Mindemellett nagyon fogós ötletekkel állnak elő, még akkor is, ha nem túl sokat vonultatnak fel egy-egy számon belül. Mindenki megfelelően teljesít a posztján, a vokálos/gitáros Necromaniac remekül és ötletesen riffel, és igazi oldschool black hangja mellett néha kicsit thrashesebben vokalizál (pédául a Terror Squadban), de sok esetben az eredeti énektémát mély hörgéssel is kíséri a felvételen. A basszusgitáros Sgt. Baalból ugyan nem hallatszik tisztán minden, de azt pontosan lehet érzékelni, hogy ura a hangszerének, remekül egészíti ki Darken dobos feszes, pontos, kellően díszített, de nem agyonfillezett játékát. A hangzás amúgy olyan, amilyennek lennie kell – vagy kellett volna a 90-es években -, minden szépen, arányosan szól, talán a fent említett basszusgitár van egy kicsit túltorzítva, de éppen ez adja meg az ízét az egésznek.
A zene végig dögös, hangulatos és hallgattatja magát, erős és jó számok sorakoznak, melyek közül talán csak azért nem lesz egyik sem sláger, mert a Necromessiah nem 15 évvel ezelőtt írta ezt az albumot. Én személy szerint kicsit keveslem a kiadvány hosszát, ugyanis a félórás alaphatárt sem éri el, pedig még egy majd kétperces intro is van az album elején. Én a bevezető helyett – mely egyébként semmi különös, de hangulatos; az ősi lemezek introi mellett leginkább a Melek-Tha háborús témájú dolgai jutottak eszembe – vagy inkább mellé még egy-két csapást mértem volna a hallójáratokra, de legalább nem fullad unalomba az anyag. Összességében tehát ez egy jó lemez, melyhez még csak hangulat sem kell sokszor, mert önmaga teremti meg azt, mégsem tudnék rá sem jobb, sem rosszabb pontot adni. Jobbat azért nem, mert zeneileg semmi olyat nem nyújtanak, amivel kiemelkednének a hasonló stílusban mozgó bandák közül, viszont rosszabbat sem, mert amit itt előadnak az tömény nosztalgia és érzés, hallani lehet, hogy élvezettel és cseppet sem iróniamentesen játsszák a saját zenéjüket, ami könnyen megkedvelteti az albumot. A hozzáállásuk miatt azonban érzem a csapatban a potenciált, és ha így haladnak tovább, akkor könnyen a thrash/black keverékstílus vezető bandái közt találhatják magukat. Addig is, amíg nem lesz új Aura Noir, és szükségem lesz valami zenére sörözéshez, lazításhoz, őrjöngéshez vagy a retrometal-érzés felidézéséhez, a Necromessiah magabiztosan fog kikötni a lejátszómban. Egy biztos, az olaszok megint megmutatták, hogy érdemes rájuk odafigyelni, mert Itália egy újabb ígéretes bandát adott a világnak.
Tracklist:
1. Intro (Vatican Burning)
2. Atomic Bloodshed
3. Marching For Hell
4. Christ-Crushing Black Metal
5. Terror Squad
6. 666 Necroalkolterrorist
7. In The Name of God Let The Churches Burn
8. Fukking Bastard God
9. Evil Prophets
10. Total Blasphemy