Kiadó: Napalm Records
Weboldal: myspace.com/necronomiconmetal
Kiadás éve: 2010
Stílus: Black / Death
A kanadai illetőségű Necronomicon nem épp kezdő zenekar. 1991-ben alakultak, tehát majdnem húsz éve vannak a színtéren, azonban kiemelkedően sok anyaguk mindezidáig nem jelent meg. 1992-ben egy demo, majd négy évvel később egy EP („The Silver Key”) került terítékre. 1999-ben jött a „Pharaoh of Gods” debütalbum, majd 2004-ben a „The Sacred Medicines” című anyag, amelyek relatíve jó visszhanggal rendelkeztek. Számos tagcserén esett túl a banda az évek során. Az infólap alapján intenzív koncertbanda is a Necronomicon – nem kisebb nevekkel léptek már fel az évek során, mint a Morbid Angel, Mercyful Fate, Cannibal Corpse, vagy a Cradle of Filth, Behemoth és Dimmu Borgir. Kíváncsi voltam tehát, hogy Észak-Amerika „egyetlen” Black/Death zenekara mit tud nyújtani 2010-ben.
Mindenféle üres bevezető nélkül, sűrű masszaként csap bele a trió a dolgok lényegébe: az „Into The Fire” azonnal gyorsvonatként nyitja a lemezt. A témák nem sok újdonságot hoznak a stílusban, sőt, mondhatni ismerősen csengenek, hiszen az egyik fontos téma a Dimmu Borgir „Puritanical Euphoric Misanthropia” anyagáról is származhatna. Amivel itt többet kapunk, azok a kórusok, amik viszont a mainstream extrém zenék másik jeles képviselőjét, a Cradle Of Filth-et juttatja eszembe. Rossz ómen, vagy mi.
Rob „The Witch” Tremblay hangja egyébként súlyos, Death Metalos hörgés, a Lost Soul, vagy a Behemoth ugorhat be a hallgatónak, bár leginkább nekem, mivel ilyen impresszióim voltak. A technikai tudás egyébként megkérdőjelezhetetlen, jól kivitelezett nyitánnyal van dolgunk, csak számomra több „ismerős” is akadt az első pillanatoktól kezdve.
A másodikként elhangzó „The Awakening” onnan folytatja az aprítást, ahol a nyitány abbamaradt. Technikás, komplex dob és bőgő alap szolgáltatja a remek szőnyeget a gitárok számára. Kicsit sajnálom, hogy kevesebb kiugró téma jutott ebbe a nótába. A harmadik tétel, a „The Time Is Now” súlyosabb, Death Metalosabb dal már, kellő dinamizmussal, jobb riffekkel, remekül megjegyezhető, húzós megoldásokkal.
A „Necropolis” kicsit visszanyúl a Black Metal irányába, az orgonás és egyéb billentyűs témák az epikusabb oldalát villantják meg a Necronomiconnak. Emlékeztetőül ismét a Cradle of Filth jutott eszembe, mint hatás, sok ilyet hallottunk tőlük már, úgy gondolom. A vokálok terén persze nagy az eltérés, de ez nem is baj, sőt, inkább megnyugtató. Itt végre megmutatja a banda, hogy nem csak az ész nélküli aprításhoz ért.
A következőként felcsendülő „The Order Of The Moon” persze visszahelyezi a lemezt a rendes kerékvágásba, ismét a gyors riffeké a főszerep. Az album egyébként leghosszabb tételéről van szó, bő hét percével tartogat meglepetéseket bőven a hallgatók számára, itt a komplexebb, megtördelt témák kifejezetten jól el lettek találva. A gitár és a basszusgitár teljesen más dallamot vállal magára itt, ezzel is fokozva a különlegességét a dalnak. Számomra egyben az album csúcspontját is jelenti, a „The Return Of The Witch” kíméletlen darájával egyetemben.
Az egyik kakukktojás a lemezen a „Lillith” című szerzemény, amely csak billentyűsöket, meg némi elektronikus zajt, alap ütemeket tartalmaz. Kellemes átvezetés mindenesetre, méltóképpen vezeti fel az utolsó negyedét a játékidőnek. Szerencsére az utolsó pillanatokig vannak érdekes megoldások, így a teljesítmény viszonylag állandónak, egyben elég megbízható minőségűnek tekinthető.
Zárásként a „Seven” hangzik el, méltóképpen zárja ezt az okkult gondolatoktól terhes negyven percet.
A Black és Death metal kedvelőinek megéri beszerezni az anyagot, kellemes hallgatnivaló a súlyos zenék fanatikusai számára a Necronomicon. Se nem több, se nem kevesebb egy erős produkciónál, úgyhogy aki érdeklődik a kanadaiak anyaga iránt, az mindenképpen szerezze be.
Tracklist:
1. Into The Fire
2. The Awakening
3. The Time Is Now
4. Necropolis
5. The Order Of The Moon
6. The Return Of The Witch
7. Lillith
8. Alpha And Omega
9. Seven