NIGHTRAGE – Abyss Rising

A Nightrage zenekarral 2011-ben találkoztam először az akkoriban megjelenő Insidious lemezük kapcsán. Bár a lemez alapvetően tetszett, de annyira mégsem volt számomra meggyőző, hogy kövessem a csapat munkásságát. Azóta eltelt 11 év és megjelent 4 lemezük, épp ideje volt, hogy kicsit rájuk nézzek. Úgyhogy újra bekapcsolódtam a történetbe és megtudtam, hogy a nemrégiben megjelent Abyss Rising egy trilógiát lezáró lemez.

Utánaolvasva a sztori tömören annyi, hogy az emberiség folyamatosan pusztítja maga körül a világot, mindaddig, míg az meg nem nyílik alatta és el nem nyel mindent. Jelen lemezt Dante Isteni színjáték első éneke ihlette, az Inferno.

Talán kevesen tudják, a zenekar indulásánál olyan nevek játszottak a csapatban, mint Gus G. (Dream Evil, Mystic Prophecy, később Ozzy) és Thomas Lindberg (At the Gates, The Crown). Így a dallamos death metal skandináv módra borítékolható volt. A stílus nem is változott sokat az Insidious óta. Továbbra is pörgős zenét játszanak, de nem a sűrű, tömör fajtáját, hanem a szellős, lazát. Az ének is inkább lindbergi sikolyokkal van tarkítva, nem mélyről jövő hörgés.

13 dal 40 perc alatt, ez nem sok üresjáratra ad alkalmat. Kezdésként a címadó dal már el is hangzik. Pörgős nyitás a refrénben pedig Ronnie Nyman hangja mögött csordavokál bújik meg. Ronnie egyébként az előzőekben emlegetett Insidous óta érkezett a csapatba, 2014-ben. Hangja hasonlatos az előző énekes, Anthony Hämäläinen hangjához, talán egy árnyalattal kevésbé hisztérikus a stílusa.

A Swallow Me verzéje előtt kis akusztikus átkötés van, a verze meg nagymértékben támaszkodik a basszusgitárra, amit egy nagyszerű refrénnel fejelnek meg. A dal folyamán többször kiemelkedik a basszusgitár, izgalmassá téve a nagyszerű dalt. Azért a vége felé a tiszta ének meglepő, bár oda illő.

Nauseating Oblivion eleje akár egy klasszikus heavy metal móta is lehetne, de persze erre sokkal szigorúbb folytatás épül. A kezdő dallam csak a szólónál kerül elő újra. Itt is van egy tiszta ének betét, akusztikus kísérettel, de mire belemelegednénk a dalba hirtelen vége lesz és lágy dallamokkal elkezdődik a Dance of Cerberus, hogy aztán tipikus zúzással összetörje a nyugalmat. A Falsifying Life ötvözi az eddigi megoldásokat, lassan építkező refrén, tempós bridge és vastag vokálos refrén. Talán ez képviseli legjobban azt, amit a teljes lemezen hallhatunk, vagyis, ha csak egy dalt hallgat meg valaki, akkor ez legyen az! Jó képet ad a lemezről és ha mégis rászánja magát a zenekedvelő a mélyre ásásra, akkor érhetik kellemes meglepetések.

A lemez második fele egy rövid átvezető után nyugodt akusztikus gitárral indít, amire ráépül a torzított harmónia, amit végül legyűr a tempó, bár a verzében a kezdés visszatér, hogy a tempó és a vokális rész mindezt elmossa.

A nagy tekerések közé beékelt The Divergent instrumentális tétel bár meglehetősen rövid, de nagyszerű és bőven túlmutat az általuk preferált stílus keretein túl. A False Gods kezdése szintén más érákba repít, de aztán a folytatás visszahúz az eddig megismert útra. Meglepetést a végén a Pest Ridden Tide fog okozni, ugyanis ez a lemez legzúzósabb dala.

Az At the Gates-t és az In Flames-t hallom ki még mindig mint legnagyobb hatások. Ezek izgalmas módon kombinálódnak a Nightrage zenei elképzeléseivel. A lemez üde színfolt és érezni, hogy itt már nem útkeresés zajlik, hanem ez maga a Nightrage. A sok dal és a rövid játékidő ellenére a vége felé már túlságosan kiismerhetővé válik zenéjük, amit miatt kell pár meghallgatás mire különválnak a dalok. Még pár olyan remekül eltalált dallal, mint a Swallow Me zseniális is lehetne az Abyss Rising.

Tracklist:

1. Abyss Rising
2. Swallow Me
3. Nauseating Oblivion
4. Dance of Cerberus
5. Falsifying Life
6. Portal of Dismay (Interlude)
7. Shadows Embrace Me
8. 9th Circle of Hell
9. The Divergent
10. Cursed by the Gift of Sight
11. False Gods
12. Pest Ridden Tide
13. Silence of the Darkened Soul

Pontszám: 8