Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: www.nightwish.com
Kiadás éve: 2011
Stílus: Symphonic / Gothic / Power metal
(scroll down for English Version)
Régi Nightwish rajongóként, végül úgy döntöttem meghallgatom az Imaginaerum albumot. Mivel én azok közé az “old-school” rajongók közé tartozom, akiknek nem tetszett a Dark Passion Play és ami utána jött, nem igazán követtem a banda munkásságát vagy a Nightwish világát érintő történéseket. Ezért az új albumot úgy kezdtem el hallgatni, hogy nem vártam el tőle semmit. Szerintem a legjobb úgy meghallgatni az Imaginaerum-ot, hogy semmit nem tudunk róla előre.
Az első szám, Taikatalvi (finnül „varázslatos tél” a jelentése) lassan megadja azt az alaphangulatot, amire az egész album épül, megjelölve a fő témát: a gyermekkort – csilingelő zenélő doboz és éjjeli szörnyek az ágy alatt. Ebben a számban Marco finnül énekel és már ezen a ponton elhittem, hogy lehet erő az albumban. Mikor első alkalommal hallgattam az albumot, a hó elkezdett esni, ami tökéletes atmoszférát varázsolt.
Az intro, mely egyébként az első intro szám, amit Nightwish albumon rögzítettek, lágyan hajlik át az album első számába, mely a Storytime. Biztos vagyok benne, hogy még mindig sok ember beszél Anette énekléséről, de itt az idő, hogy valóban esélyt adjunk neki. Már az első számban is megmutatkozik, hogy sokkal jobbat tud nyújtani, mint a Dark Passion Play-ben és bizony sokat fejlődött zenei téren az elmúlt évek során. Másik jó dolog, hogy az ének témák izgalmasak és tényleg illenek a hangszínéhez és adottságaihoz. Néhány helyen a Storytime nagyon emlékeztet a régebbi Nightwishre, főként a Sahara-ra és a teljes Once albumra. Ebben a számban Anette egy karneválos szerepben jelenik meg, törzsi dobokkal és háttérénekkel megspékelve. Az album ezen a ponton már megteremti az atmoszférát, de az igazi íz még várat magára. A legtöbb Nightwish rajongónak biztosan tetszik ez a szám, inkább a szokásos stílusukra épül, nem pedig arra, amit Tuomas az Imaginaerum-mal szeretne.
A következő szám olyan rajongóknak tetszhet, akik a Romanticide-t vagy a Planet Hell-t szerették. Agresszív dal, sok riffel és Marco sikításai és a keményebb témák súlyosan színpadias irányba viszik a dalt. A Ghost River kissé ijesztő dal, főleg az időről időre megjelenő gyermekkórus és Marco és Anette kánonja miatt. Itt már érezhető Tuomas másfajta zeneszerzési stílusa, mely saját állítása szerint egy újfajta „furcsa zeneszerkesztési megközelítés”.
A Slow, Love, Slow zongorás bevezetővel indul, és lassan adagolja a jazz elemeit. Ezzel a dallal bizonyítja Anette, hogy ez az album bizony a hangjának készült. A jazzes hangulat sosem bírná el Tarja klasszikusan képzett hangját vagy a személyiségét. A dal közepén valami teljesen új dolgot tapasztalhatunk a Nightwishtől, egy lassú gitár szólót, mely után a szám egyre több riffből, suttogásból, zongora akkordból, trombitából, végül Anette sikolyából építkezik. Ahogy Tuomas is mondta, az egész bandának új irányt kellett vennie zeneileg és máshogyan kellett használniuk a hangszereiket. A Slow, Love, Slow ennek az egyik eredménye, ahol az 1930-as évek Amerikájának éjszakai zenéjét felelevenítve, a bandának sikerült egy teljesen más zenei közeget létrehozniuk, olyannyira, hogy nehezen hihető el, hogy ez még mindig ugyanaz a banda és ugyanazok a tagok. Végül, szerencsére Empputól is hallhatunk egyfajta új gitározást, mely sajnos az előző albumnál elég monoton volt és csalódást okozott.
Bárki levonhatja a következtetést, hogy zenei téren az Imaginaerum-nak köze sincs a 12 éve létező symphonic/power Nightwish-hez. A következő szám, az I Want My Tears Back eléggé megijesztett az elején, mivel ahogy az elején Marco elüvölti a szám címét, azonnal a Bye Bye Beautiful ugrott be, mely számomra a legkevésbé tetsző Nightwish szám. Aztán, meglepetésemre, a szám folkos stílusban robban be és megmenti az egészet. Sajnos van negatívum is, ami a dal szerkezetéből fakad, ugyanis a Dark Passion Play-hez hasonlóan tiszta átvezetőkkel és kórussal operál, és talán ezért nyilatkozta Tuomas azt, hogy ez a legkönnyebben „megközelíthető” szám az albumon. Ettől eltekintve viszont tökéletes lehet bárki számára, aki szereti a hagyományos hangszereket és a folkos beütésű számokat. Egyre jobban megszeretem a számot a tapsok és a duda szólóval a vége felé.
Most először ijeszt meg egy szám. Egy rövid gyermek dallammal indul és ijesztő énekbe alakul a Scaretale, amely semmiképp sem az a szám, melyet egyedül a sötétben szívesen meghallgatnék. Tuomas szerint ez a szám a Nighwish Enter Sandman-je, és erről is szól a szám: a gyermekkori rémálmokról. A gyermekhangokon felül, Anette új stílust mutat be, amelyet először nehezen fogad be az agyunk, de aztán nagyon gyorsan „felemészt”. A szám közben gyakran lehet olyan érzésünk, hogy egy ijesztő gyermekfilm betétdalát halljuk boszorkányokról (itt tökéletesedik ki Anette hangja) és szellemekről. Könnyedén elképzelhetjük a rémisztő dolgokat, mint például egy bohóc ámokfutását egy parkban. Aki látott már Tim Burton filmet, az rögtön tudja, honnan merít a dal.
Az Arabesque viszont egy teljesen más megközelítés, lágy és –ismét- etnikai dobolással. A szám gyorsabb tempó felé halad, mely az egész számot végigkíséri. Kissé emlékeztet Samuel Hazo Arabesque-jára, gyors és dinamikus, új hangszerekkel és arab dallamokkal.
Első hallgatásra, a Turn Loose the Mermaids rögtön a kedvencemmé vált. Úgy tűnik, mindegyik számnak megvan a saját hatása, amiből merít, azt mondanám, hogy ez a The Islander-ből. Ebben a számban nincsenek színpadias hangszerek, inkább egy lassú szám, hegedűvel és síppal. Nagyon szép, kelta motívumokkal zárul, fantasztikus rock balladává varázsolva a számot! A Scaretale-hez hasonlítva, bámulatos hányféle megközelítést voltak képesek használni, mindvégig megmaradva a tiszta szépség a klisé mentesség talaján.
A Rest Calm egy sötétebb dal, olyan doom metál bandák nyomdokain, mint a My Dying Bride, vagy a Paradise Lost. A dal eleji kórus és a második rész eléggé különbözik, sokkal lassabb és nyugodtabb. A közepét megtöri egy gitárszóló, amit ismét Anette hangja követ a gyermekkórussal. Az utolsó kórust ismét Marco és a háttérének kánon-szerű előadása adja és pont ez kellett ahhoz, hogy a szám ne váljon kiszámíthatóvá.
A The Crow, the Owl and the Dove az egyetlen szám, melyet Marco írt. Lassan indul, de a balladából és szerelmi duettből, ismét egy folkos részbe csap át. Az album ezen pontján már elég kevés „szokásos” Nightwish gitár riffet találhatunk, inkább az akusztikus hangszerek kerülnek előtérbe, amiért hálás vagyok. Marco lágy éneke nagyon sajátságos, több hallgatás után sem vagyok benne biztos, hogy ő énekel. Ami viszont biztos, hogy zseniális.
A 11. szám a Last Ride of the Day, ahol Once-szerű kórusra lehetünk figyelmesek az elején és Tarja hangját várjuk. Anette viszont ismét kellemes csalódást okoz hangjával, mely tökéletesen illik ebbe a gyors számba. Erőteljes és magával ragadó, mintha egy hullámvasútban ülnénk. Néhány korábban használt kép, mint a halott fiú, újra megtalálható, mint a korábbi albumok visszatérő szimbóluma. A halott fiú egyik értelmezésben a fő karakter, Tom, egy idős dalszerző gyermekkora, ami nincs többé.
Az album – és talán a Nightwish történelmének is – legepikusabb dala az utolsó előtti szám, a Song of Myself. Egy majd 14 perces dal, melyet a híres amerikai költő, Walt Whitman ugyanezen nevű költeménye ihletett. A varázslatos szám négy részre osztható, melyből a negyedik elég hosszú, ami különböző emberek felelete a költeményre. Ez az igazi érzelmi hatás, elolvadsz legbelül, dalszövege magával ragad, mint egy álom, vagy az élet szépségei, amit megzavarnak a modern élet álságai.
Összességében, nagyon magas pontszámot adok az albumnak, mely nagyrészt a fantasztikus dalszerzésnek köszönhető. A Nightwish végre átkelt azon a hídon, mely eddig az énekest és a zenei stílust választotta el, és valóra váltotta a mi és saját álmaikat. Anette hangja pedig tündököl az egész albumon.
Az album az utolsó, hangszeres dallal ér véget, mely tulajdonképp a fő témák összegzése és az előzőekben hallott dallamokból építkezik. Az Imaginaerum epilógusa után olyan, mintha egy moziból és egyúttal egy elképzelt világból léptél volna ki, egy lenyűgöző élmény után.
———————–
ENGLISH VERSION:
Remembering those ancient times when I discovered Nightwish for the first time, I decide to finally give a listen to the new album, Imaginaerum. Since I was also one of those ‘old-school’ Nightwish fans who did not like Dark Passion Play, or almost anything else that came afterwards, I haven’t been keeping myself updated on what is happening in the Nightwish world. For this reason, I indulged into listening to the new album without any knowledge of what I might expect or find there. I will say only this now: the best background for listening to Imaginaerum is not knowing anything about it beforehand.
The slow ticking of the first song, Taikatalvi (Finnish for “magic winter”), slowly brings me into the mood that will later dominate the whole album. This ticking occurs many times throughout the album, indicating the main theme: childhood – winding of music boxes and night-time-monsters under the bed. On this track, Marco sings in Finnish, and at this point I already start to believe that this album might actually prove to have potential. The amazing thing was that at the time I was listening to the album for the very first time, the snow started falling outside, setting the atmosphere just perfectly.
The intro track, which is also the first intro ever recorded for a Nightwish album, gently crosses into the first single of the album, Storytime. I am sure that many people will still have a lot to say about Anette’s vocals, but now it’s high time we gave her a real chance. Already in the first track, she shows that she can do much better than in Dark Passion Play, and that she has much grown as a musician in the past few years. Another advantage for her is that the vocal parts have finally been written in a very interesting way, a way that really suits the colour of her voice and her vocal abilities. At some parts, Storytime reminds quite a lot of the older Nightwish works, namely the song Sahara, and the whole Once album. However, in this song, Anette takes on a role in a carneval-like setting, with music accompanied by tribal drums and a backing choir. At this point of the album, the atmosphere has just been set, but it still doesn’t give us the real taste of Imaginaerum in its totality. Most fans of Nightwish will find this song quite satisfying, as it’s more representative of their usual style, than of this new direction where Tuomas is headed with Imaginaerum.
The next track on the album, however, will appeal more to the fans of songs such as Romanticide and Planet Hell. It’s an aggressive song with many riffs, pushed into heavy theatricality with Marco’s screams and a harsher theme. Ghost River is a bit of a spooky song, especially because of the children’s choir that appears from time to time, and at the end of the song intertwines with Marco’s and Anette’s voices in a canon. Already here we can feel the difference from Tuomas’s previous songwriting, which, for this track, he says shows a sense of a new, “weirder approach to the song structure”.
Slow, Love, Slow starts with a piano intro, and slowly adds elements of jazz music. This is the song where Anette confirms that her voice was made for this album. The jazz-like atmosphere could never accept Tarja’s classically trained voice, or her persona at all. In the middle of the song, we experience something completely new in Nightwish music – a slow guitar solo, after which the music gently culminates by adding more and more riffs, whispers, piano chords, a trumpet, and, finally, Anette’s scream. As Tuomas pointed out at some point, the whole band had to take new approach to their music and get accustomed to new ways of using their instruments. Slow, Love, Slow is one of these songs, where, in order to reach the sense of music inspired by the “American 1930’s nightclub music”, the whole band proudly succeeded in producing music so much differently from their previous work that it is sometimes hard to believe that it is the same band as before. Well, at least the same in the sense of its members. Finally, and fortunately, this song provided a great opportunity for Emppu to try out a new style for his guitar playing, which was a little bit monotonous and, therefore, disappointing in the previous album.
As for the sense of their music, so far anyone could conclude that Imaginaerum sounds nothing like the usual symphonic/power Nightwish that we knew for the first 12 years of their existence on the metal scene. However, the next track, I Want My Tears Back, which starts with Marco’s shouting the song title as the lyrics, scared me for a moment because it sounds a bit too simple and mainstream to fit with the album so far. It’s a pity that this beginning reminded me of the catchy, mainstream tune of Bye Bye Beautiful, which is my least favourite Nightwish song. But then, to my surprise, the song explodes into a folk styled music, done by uillean pipes of Troy Donockley, and saves the whole thing. However, another negative point must go to the structure of the song, which is, once again, similar to that of Dark Passion Play, with clean-cut bridges and chorus, and perhaps it is for this reason that Tuomas called this song one of “the most approachable” tracks on the album. But other than this aspect of the song, it is a perfectly fine treat for all the fans of traditional instruments and folk influenced music. I can easily see this track growing on me, all thanks to the clapping and pipes solo towards the end.
This is the first time ever a song actually frightened me. Starting with a short children’s tune, and progressing into creepy singing by children, Scaretale is definitely not a song to listen to when alone in the dark of an empty apartment. Tuomas describes the song as a Nightwish version of Metallica’s Enter Sandman, and this is exactly what the song is about: childhood nightmares. In addition to the children’s voices, Anette introduces a new style, which is at first a bit challenging to wrap your brain around, but soon enough the song just “eats you”. Moreover, the song gives a feeling of listening to a soundtrack from a scary children’s movie about witches (this is where Anette’s voice perfectly steps in) and ghost children. You can easily picture startling images in your mind, such as a clown on a killing spree in an abandoned amusement park. Anyone who has ever seen a Tim Burton movie will know where the inspiration for this song came from.
On the other hand, Arabesque is a completely different tune for that matter. It is one of the two instrumental pieces on this album, and starts with light, once again – ethnic, percussion. The song progresses further into a faster beat that lasts throughout the whole song. Reminded me a bit of Samuel Hazo’s Arabesque, being quite fast and dynamic, with the new instruments and the Arabic tune that the band decided to enhance their music with.
On my first listening to the album, Turn Loose the Mermaids was already one of my favourite tracks. As each song seems to have it’s own source of inspiration, I would say that this one might be The Islander’s successor. This song does not bear any theatrical moments; it is rather another slow song with a violin and tin whistle, finished with a nice, Celtic touch – but, nevertheless, what a magnificent folk rock ballad it is! When compared to Scaretale, it is just amazing how they managed to blend so many different styles in so many aspects, and still keep it in the realm of pure beauty, free from clichés or kitsch.
Rest Calm is a darker, heavier track on the album, inspired by doom metal bands such as My Dying Bride and Paradise Lost. When compared to the beginning of the song, the chorus and the second part of the song differ in a way that they are much slower and more soothing. The music breaks in the middle with a guitar solo, followed by another chorus where the children’s choir appears again to back Anette up. The last chorus is carried out in another canon-like performance by Marco and backing vocals, which is the exact variety that the song needed to remain spontaneous and not so predictable.
The Crow, the Owl and the Dove is the only song written by Marco. As Tuomas pointed out, this song does have a sort of poppy sound to it. However, even though it starts off slow, later on it changes the style from a ballad, over a kind of love duet, into another folk-influenced part. Up to this point of the album, there aren’t many songs with the ‘usual Nightwish guitar riffs’, which usually dominate their music. On the contrary, this time it’s the acoustic instruments that take over, for which I’m glad. Interestingly, Marco’s soft vocals here are very peculiar; even after a few listening, I am still not completely sure that it is he who is singing. What I am sure of, though, is that the vocals are fantastic.
The 11th track on the album is Last Ride of the Day, where we can hear Once-like choir at the beginning, and expect Tarja’s voice. However, Anette surprises us pleasantly once again – her ‘ticking’ vocal parts fit just as nicely into this fast song with very strong, refreshing feelings of adrenaline rush on a roller coaster. Some of the imagery used before, such as the character of the ‘dead boy’, returns in this one as well, as a recurring symbol of their previous albums. The ‘dead boy’ can also be interpreted as a symbol of the album/movie’s plot, namely because of the main character Tom, an old songwriter remembering his life as a boy, who he isn’t anymore.
The most epic song on the album, and possibly in the whole history of Nightwish, is the penultimate song, Song of Myself. It is an almost 14 minutes long song, inspired by the famous American poet’s, Walt Whitman’s, poem of the same name. This magical track is divided into four parts, the fourth one being quite long, and comprised of different people’s recitations of parts of a poem. This is the one that just melts you emotionally; it captures you with its very touching lyrical themes such as dreams or beauty in the world, disturbed by the pretences of modernity.
In overall, I give extremely high points to this album, the highest ones going to the magnificent songwriting. Nightwish finally succeeded in crossing the harsh bridge between singers and music styles, making their, and our, dreams come true. Imaginaerum opened a new, exciting chapter in the fantasy world of Nightwish, and, most importantly, for Anette, whose voice is the highlight of the whole composition.
The album fades away with the last, instrumental song, which is actually a medley of all the major themes and tunes that appeared previously throughout the album. While listening to Imaginaerum, the epilogue, you feel as if you’re just exiting the movie theatre, and with it the dreamful imaginary world, completely stunned by what you have just experienced.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Taikatalvi
2. Storytime
3. Ghost River
4. Slow Love Slow
5. I Want My Tears Back
6. Scaretale
7. Arabesque
8. Turn Loose The Mermaids
9. Rest Calm
10. The Crow, The Owl And The Dove
11. Last Ride Of The Day
12. Song Of Myself
13. Imaginaerum