NORTHTALE – Eternal Flame

A NorthTale zenekar eddig ismeretlen volt előttem, csak nevének biztató csengése keltette fel az érdeklődésem, amiből valami Wintersun által képviselt vonalra tippeltem volna, de meglepetésemre egy másik finn zenekar robbant a hallójárataimba, a Stratovarius. Mindez akár meglepő is lehetne egy főként brazil (és némi svéd) gyökerekkel rendelkező csapattól, de mint halljuk, a két hatás kellemesen egymásba ágyazható.

A 2017-ben alakult NorthTale-nek ez a második lemeze, a kezdeti felállásban, csak az énekes személye változott. Ez jót tett a produkciónak, az ismeretlenből előkerült Guilherme Hirose hangja hasítja a fémet!

Első hallgatásra a Stratovarius jött elő, amiről a szellős, de feszes és pengeéles hangzás, az ének, a dallamok és a gyakran előforduló billentyűs futamok tehettek. A másik zenekar, aki érezteti magát a zenében a Helloween. Ennek a kettőnek a elegye jellemzi főként a lemezt, némi Savatage fűszerrel. Miután végighallgattam, sokáig régi Stratovarius dalok részletei kavarogtak a fejemben. A kérdés az volt, hogy ilyen erős hatásokkal tud-e egyedi lenne ez a muzsika? Vagy, ha az egyediséget már eljátszották, van-e annyira jó, hogy önmagáért kedveljük.

Az egész lemezt a lendületes tempó, neoklasszikus gitár és billentyű szólók és futamok uralják. Az ének hatalmas erőssége a daloknak, a dallamok még a verzében is kellemesek, a refrének hamar megragadnak.

A Future Calls-ban Kai Hansen is énekel és Tim Hansen (a fia) szólózik. Meglepő módon nem ez a dal a leghalloweenesebb, csak egy közülük. A brazil gyökerek legszembeötlőbben a The Land of Mystic Riverben hallhatók, a törzsi témák belesimulnak a metal zenei közegbe.

Ezek csak a kiemelkedő pillanatok, miközben olyan nagyszerű dalokat hallhatunk, mint az Only Human, Wing of Salvation, Midnight Bells és a Ride the Storm. De igazából felsorolhatnám mindet.

Felkerült egy feldolgozás is az Iron Maiden-től. Nem a nagy klasszikusok közül választottak. Meglepő módon adják elő, talán a legmodernebb felfogású dal a lemezen szereplők közül.

A Nature’s Revenge monumentális záró dal. Témája ősidők óta aktuális, de mostanában még inkább. Az instrumentális záró tétel az Ivy már nem tesz az egészhez sokat, tényleg csak levezeti az elmúlt egy órát.

Eleinte túl soknak tűnik az olyan részlet, ami a hatásokra utal és a játékidő sem kevés, mégsem kellett sok hallgatás, hogy megkedveljem a lemezt, felfedezzem egyediségét. Rengeteg nagyszerű dallam lett összeszedve úgy, hogy a figyelem ne lankadjon. Régen hallottam ebben a műfajban ennyire jól összerakott művet. Kötelező darab!