Kiadó: Sun & Moon Records
Weboldal: facebook.com/wedardofficial
Kiadás éve: 2009
Stílus: Depressive Black metal
(scroll down for English Version)
Nagyon ritkán veszek a kezembe bármilyen underground black metal anyagot, pláne, ha német, de a Nychts zenekar első demójáról valahol azt olvastam egy kritikában, hogy nem valami átlagos vérköpős dara black metal, és a leírás alapján felírtam a magam kis „meghallgatandók” listájára. Sajnos ez feledésbe merült, de most, mikor hírét vettem az új kiadványnak, eszembe jutott, így gyorsan lecsaptam a Wedard-dal közös split kiadványra. És nem is kellett csalódnom, elvárásaimnak megfelelően messze jobb az anyag, mint amit várni lehetne tőle a név vagy a borító alapján. A grafika amúgy nem rossz, de a nyomdai kivitelezése a lemez bookletjének kritikán aluli. Szinte az összes oldal félre van nyomva egy fél centivel és összetűzni is úgy sikerült, hogy a Wedard köszönetlistájából hiányoznak a sorok első betűi. De hát végülis underground black metal kiadóról van szó, ők nem a kiadvány minőségét szokták fontosnak tartani.
Az album a kiadvány címadó dalával indít, mely a Nychts egyetlen szerzeménye a korongon. Nem kell persze aggódni, ugyanis a dal közel 20 perc hosszú, tökéletesen alkalmas a zenekar képességeinek bemutatására. A bandáról annyit lehet tudni, hogy Svájcból valóak és ketten vannak. Egyikük Trähn néven szerepel a bookletben és minden hangszer az ő neve mellett van feltüntetve; másikuk Dan, akiről nem igazán lehet tudni, hogy mit is csinál a lemezen, hiszen neve mellé „this and that” (egy s más) van írva. Igazság szerint nem is számít, a lényeg maga a dal, ami messze felülmúlja a legmagasabb elvárásokat is az anyaggal kapcsolatban. A kezdése meglehetősen doomos, és a nyomasztó, melankolikus hangvétel megmarad végig, de – mint ahogy az a legtöbb doom zenére jellemző – ugyanakkor az nagyon magasztos aurával rendelkezik. A hangzás minősége az egyetlen, ami tényleg underground black metal vonás, zörgős, karistos, fátyolszerű, de ez nem vesz el semmit az élvezhetőségből, sőt. A hangzás is csak kiemeli az anyag szellemszerűségét, kísértő mivoltát, ide nem illene semmilyen tomboló, falakat ledöntő technika. Ami talán kicsit ellentmondásosnak tűnhet sokaknak, hogy a dal számomra kifejezetten nyugodt, még a – szerencsére háttérben és nem mindig hallható – black metalos sikolyok, üvöltések, károgások ellenére is. Szövegek nincsenek, de nem is igazán hiányoznak. A szám túlnyomó részében a gitár játssza a főszerepet, mely magas hangon, szólószerűen játszik, és nagyon jól hozza a fájdalmas, magasztos és vontatott témákat. A tizedik percnél nagy változás áll be a zenei világban, a hangszeres támasz eltűnik a hallgató alól, lassú, éteri ambient lebegések simogató szárnyaira bízva őt. Tengeren érzi magát, ezüst fény veszi körül és csak sodródik, sodródik, míg a nyílt víz helyett hirtelen ködös, szürke és fekete erdőben találja magát, lába alatt szétolvadnak a nedves levelek. Aztán mintha az űr hidege venné körül és a szférák zenéje szólna csak. Megáll az idő, az ember pedig óriásira nő és minden csillagot megnézhet egyenként, a kezébe veheti őket, kacagva méretükön és lángolásukon. Lassan visszatérnek a hangszerek, elsőnek a dob. De nem rántja vissza az utazót a földre, a hangulat megmarad. Akusztikus gitár is előkerül valahonnét, kicsit világiasabbá, földibbé téve a hangfolyamot. Néha egy-egy visszhangos kiáltás emlékeztet minket rá, hogy azért mégiscsak egy black metal albumon járunk. A tizenötödik perc környékén a torzított gitár is visszatér, ezúttal elhagyva a doomos lassúságot, a magasztosságból azonban mit sem engedve. A furcsán visszhangos effektek a vokálokon valamiféle nagyon régies hangulatot hoznak, történelem előttit, űrbélit. A szám végül ebben a mederben zárul le, a hallgatóban megmarad a lebegés érzése és az a húsz perc feltűnés nélkül el is telt.
A Wedard név egy Sternenfrost művésznevű német úriembert takar, aki már számtalan kiadványt, köztük három teljes albumot tudhat maga mögött. Ezen a korongon két dallal szerepel, az első címe Masochist. Az anyagra nem jellemzőek a rövid dalok, ez is 10 perc körüli hosszal rendelkezik. Már induláskor nagy különbség tapasztalható a zenében, ez sokkal gyorsabb, black metal szerűbb, de igazából ezt sem nevezném annak, a doomhoz sokkal közelebb áll. A magas gitárhangok dominanciája ennél a zenekarnál is jellemző és itt is az általuk szolgáltatott hangulat a legfontosabb tényező. A vokálok említésre méltóak, Sternenfrost tiszta sikolyokat és üvöltéseket hallat, melyek nem hallatszanak erőszakosnak vagy dühösnek, sokkal inkább megfáradtnak, kétségbeesettnek és lemondónak. Később a szám folyamán károgást is hallhatunk tőle, de bár a booklet szerint a dal szöveggel is rendelkezik én ennek nem sok nyomát tudtam felfedezni. A furcsa, visszhangos jellegű effekt és a vékony hangzás itt is jelen van. A három és feledik percnél egy olyan leállós szünetet találunk, ami miatt azt hinné az ember, hogy vége a számnak és egy új következik, szerintem ezt nyugodtan le lehetett volna választani külön tételnek. Akusztikus gitáros átvezető következik, amely mögött még eső- és mennydörgés hangokat is hallunk, de ez nem éri el a Nychts szintjét hangulatteremtés terén. Minden különösebb átmenet nélkül, dobverős beszámolással kezdődik egy újabb doom-szerű black metal tétel (bár elvileg még mindig ugyanazon a számon belül vagyunk), mely kisérteties énekkel rendelkezik. Nem sokkal később a révületbe ringató gitárszóló lekeverésével újabb szünetszerű megállás következik, kevés, alig hallható, drone-szerű vokállal, majd igen hamar újra beindul a zene, az eddigieknél még doomosabb hangulattal. Két percen keresztül sorjáznak a lassú gitártémák a még lassabb dobalapokon. Itt már papíron is vége a számnak és a korong utolsó tétele, a Winter – My Final Chapter Pt. 1 következik. Akusztikus gitár uralkodik az elején, és visszatérnek az eső hangjai is, de más zajokat is hallunk. Ezután a meglehetősen rövid bevezető után megérkezik az album legblackesebb dala, de a kísérteties énekhangok itt is átbillentik a dolgot a doom irányába. Szólószerű gitárdallamok dominálnak a szám nagyrészében, alájuk az alapot a dobolás és egy másik gitár relatíve monoton reszelése adja. 3:30-nál leáll a száguldás, vízcsobogás, akusztikus gitár és spirituális hatású ambient szőnyeg marad csak. Itt lenne egy picike megjegyzésem, miszerint a gitár hangulatilag teljesen más téren mozog, mint az ambient szintihangok, így azt ki lehetett volna hagyni (mármint a gitárt). Aztán – ahogy az már várható volt – újra zúzás következik, és a magas gitárdallamok emelkedett szellemben zárják le az albumot.
Pozitív csalódás ért ebben az anyagban, nem vártam volna ilyen színvonalas produkciót ilyen zenekaroktól és ilyen kiadótól. Mainstream sikerre persze nem nagyon számíthatnak, de ez nem őket minősíti, hanem a mai világ zenehallgatóinak fő preferenciáit. A Nychts számomra sokkal nagyobb élvezetet és élményt nyújtott, de ez lehet, hogy csak a dalok sorrendjének köszönhető. Nekik kilenc pontot adok, a Wedardnak hetet, az átlagban nyolc. Az egyik, ha nem a leghangulatosabb anyag, amit eddig ebben az évben hallottam.
—————————–
ENGLISH VERSION:
I very rarely pay the littlest attention to any kind of underground black metal release, and if it’s German I’m usually sure to ignore it, but I’ve read in some review of Nycths’ first demo, that they don’t play the typical, blood-spitting, grinding black metal, and because of the description the journalist gave, I’ve put them on my „to be listened to” list. Unfortunately, I had soon forgotten about them, but when I heard they have new material coming, it came to my mind again, so I was quick to grab this split with Wedard. And I can tell you, I wasn’t disappointed, the music is far better than anyone could expect by the name or the cover. The front graphics are not bad, however, but the printing of the booklet is horrible. Almost every page is misprinted by a half centimeter and the pinning is done so that the first letters of the thanks list of Wedard are missing. But, we are speaking of an underground black metal label, and they are not known for their priority of the quality of a release.
The album starts with the song that gave the title to the release, which is Nychts’ only track here. No worries, since it is almost 20 minutes long and so is perfectly capable of showcasing the art of the band. All that is known about the band is that they are two guys from Switzerland; one of them is credited as Trähn and – according to the booklet – is responsible for all music. The other guy is called Dan and it is not very clear what does he do in the band, since „this and that” is written next to his name. Anyway, the important thing is the music itself, which soars far over the highest expectations about the release. It’s beginning is quite doomy and the depressive, melancholic tone stays throughout the song, but – as it is characteristic of the most doom acts – at the same time has a majestic aura. The only real underground black metal attribute of the music is the sound being crusty, scratchy, veil-like, but it doesn’t diminish the enjoyability, what’s more, it even emphasises the ghastly and haunting effect of the songs. This kind of music wouldn’t go with a raging, wall-crumbling powerful sound. What may seem a little contradictory to many is that I find the song basically calm, even despite the – fortunately rare and silent – black metal screams, howls and caws. There are no lyrics, but they are not really missed here. In most of the track, the guitar is the protagonist, playing high as if doing a solo and bringing painful, majestic and slow ideas. At the tenth moment, a big change takes place, the instrumental ground is drawn out from under the listener leaving him to be carried on the caressing wings of slow and ethereal ambient currents. He feels himself on a sea surrounded by silver light and he drifts and drifts, until he suddenly finds himself in a misty, gray and black forest, the wet leaves melting under his feet. Then the cold void surrounds him and the only thing he can hear is the music of the spheres. Time stops, man grows huge and can examine every star individually, take them in his hand, laughing at their size and flames. Slowly, the instruments return, drum first. But it does not draw down the traveller to earth, the mood remains. An acoustic guitar is found somewhere, making the music a little more secular and earthly. Every then and now, an echoed yell reminds us that we’re on a black metal album. Around the fifteenth minute, the distorted guitar also returns, this time without the doomy slowness, but keeping the majesty. The strange echo-effects on the vocals bring some incredibly old mood, one from before history, from empty space. The song is finally closed in this manner, the feeling of floating stays with the listener, and those twenty minutes have passed away quite fast.
The name Wedard conceals a German guy called Sternenfrost, who has released countless discs, including three full-lengths. He wrote two tracks for this album, the first being Masochist. Short songs are not common on this release, this one is around 10 minutes long. Already at the beginning, a big difference between the two bands is found, this one is faster, more black metal-like, even though I wouldn’t call this black metal either. It is much closer to doom. The dominance of high guitar tones is characteristic of this band too and the mood they create is of central importance, just like in Nychts. The vocals are worth mentioning, Sternenfrost uses clean screams and yells, which do not sound violent or angry, rather tired, desperate and hopeless. Later in the track, he makes typical black metal vocals, but even though the booklet says there are lyrics, I could find no trace of them. The strange, echoing effect and the thin sound are present here too. At around 3:30 there is a strange pause in the music, as if the song ended, and I think it would better have done so. An acoustic guitar interlude comes next, behind which we can hear the sounds of rain and thunder, but Wedard’s not as good in creating moods as Nycths. Without any special introduction begins another doomy black metal song (though in theory, we are still in the same song), which has quite ghostly singing. Not long after the guitar solo lulling us into a trance fades out, there is another pause with very little, barely audible drone-vocals, and soon the music starts again with an even more doom-like mood. Slow guitars march on even slower drum-bases for two minutes. Here, the track ends officially and the disc’s last song, Winter – My Final Chapter Pt. 1 is next. It sets off with acoustic guitars and the sounds of rain turn up again amongst other noises. After a quite short intro, the most black metal-like song of the album arrives, but the haunting voice of Sternenfrost still make it closer to doom. Sololike guitar-melodies dominate most of the track, given basis by the drums and the constant, relatively monotonous grinding of a distorted guitar. At around 3:30 (again), the race stops, only the sounds of water, an acoustic guitar and a spiritual ambient-river remain. Here, I would like to make a suggestion: the mood of the guitar is quite unfit for the mood of the ambient sounds, so the guitars could have been left out. After that – as it was expectable – „real” music starts over and high-pitched guitarmelodies close the album with a high feeling in our souls.
I was positively dissapointed by this disc, I wouldn’t expect such a quality in music from this kind of bands and this kind of label. Nevertheless, they shouldn’t expect mainstream success, but this does not qualify them but the main preferences of today’s general music-listener. Nychts provided much more joy and experience for me, but this may just be the result of the running order of the songs. They get nine points, Wedard gets seven, that’s an average of eight. This is one of, if not THE best mood-creating album I heard in this year so far.
Tracklist:
Nychts
1. Zwischen Leere und Nichts
Wedard
2. Masochist
3. Winter / My Final Chapter pt. I