Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: http://wreckingcrew.com
Kiadás éve: 2012
Stílus: Thrash metal
Brief Sum: The new album is a direct descendant of IronBound. It’s massive, fast-paced, yet full of melodic songs. The veterans of Overkill are not down even after 32 years, they just do what they do the best!
2012-ben Chaly újra lecsap. Sokat próbált denevérszárnyait elektromos kisüléssel teremti újjá. Vajon ez a borítón látható megújulás a védjeggyé vált figura gazdáit is megérintette, valamiféle korszakváltás küszöbét lépjük át? Mit hoz ez Az Elektromos Korszak? Az elmúlt harminckét év hozott hideget, meleget, fanyalgást és elismerést is, de egy biztos: az Overkill sohasem volt trendi zenekar. A nyolcvanas évek végére felnőttek a nagy nevek mellé, és összetéveszthetetlen hangzásukkal, Blitz egyedi hangszínével üde színfoltot nyújtottak a kortársak mellett. Az 1989-es The Years of Decay mai napig gyakran elővett lemezem a new yorki bandától. Számomra ez az album a hibátlan kiadvány szinonimája, amit nehéz, vagy szinte lehetetlen überelni. És ezt sajnos még D.D. Verniéknek sem sikerült abszolválni. Talán most jött el az idő? Lássuk, mit tartogat az Electric Age.
A Come And Get It felvezetője már vérforraló, feszültséget teremt, akárcsak egy bevonuló (gondolom az új turné állomásain nyitányként is be fogja tölteni a szerepét), éhessé teszi a hallgatót. Aztán amikor belecsapnak a lecsóba, azaz a dobokra és Verni jól ismert basszusának röfögésére felelgetni kezdenek a gitárok, már minden kétséget kizáróan Overkill albummal kerültünk közelebbi kapcsolatba. Pörgéssel és nem túlbonyolított riffekkel szolgál az első szerzemény, amit középtávon a manowaros „óóózgatás” tesz „egzotikussá”. Egyelőre semmi meglepő, drasztikus változásnak nyoma sincs. Az Electric Rattlesnake „intrója” egyértelmű utalás a lemezcímre és a borítóra, de maga a dal is felér egy elektromos sokkoló nyújtotta élvezettel, persze nem a görcsös rángást és a visszafordíthatatlan hányingert értem ez alatt, hanem azt a viharos tempót és bődületes energiát, ami ebből a dalból szabadul fel. Ha már thrash, akkor a szimpatikus című Wish You Were Dead hozza számomra először ezen a lemezen azt, ami erről a stílusról eszembe jut. Amit itt Blitz a torkával művel, az valami fantasztikus. Tisztában vagyok vele, hogy Mr. Ellsworth egy megosztó személyiség, de én azok közé tartozom, aki már az első lemez óta nagyon bírja, nélküle el sem tudná képzelni ezt a zenekart, mert az onnantól már nem az Overkill lenne.
Persze nem szabad megfeledkezni a másik egyéniségről sem, hiszen az „öreg” Carlo Verni is pont olyan ikonja a zenekarnak, mint az énekes. Mellettük jöttek-mentek a gitárosok, dobosok, de a méregzöld design tovább él. Mindig is rajongtam az olyan lemezekért, ahol a basszusgitár nincs eldugva, ahol fontos szerepet tölt be ez a hangszer. Verni és a hangmérnökök tettek róla, hogy egy Overkill lemez ezt az igény mindig maradéktalanul kielégítse. A két gitáros, Dave Linsk és Derek Tailer, valamint a dobos Ron Lipnicki már elég ideje tagjai a bandának, a saját stílusukat beleintegrálhatták a két veterán elképzeléseibe. Érdekes, mostanság ezek az elképzelések, az abszolút irányvonal nagyon a régmúltat idézi. Blitz is, és Verni is a punk-érából érkeztek, de a zenekar első nagy korszakának (gyakorlatilag az első tíz évnek) a végére modern thrash-ként manifesztálódott a csapat stílusjegye. Az I Hear Black már egy kísérletezősebb korszakot vetített előre, de igazán a gyökereiket sohasem tagadták meg. Ez a megállapítás az utóbbi években még inkább igaz. A tempó, a riffek egyszerűsödése, a vokál verzék pattogóssága, mind-mind a régmúltat idézik. Legfrissebb lemezük is szinte végig múltidézésnek fogható fel. A Black Daze és az Old Wounds New Scars dalokat leszámítva punkos vehemenciájú dalok követik egymást. Egyfajta ’roll-os mentalitásban, tonnányi csorda vokállal „tolják a szekeret” Verniék. Előfordul, hogy nem a komplett számra jellemzően, de kivétel nélkül előjön az „ereszd el a hajam” érzés. Az Ironbound is bőven tudott példát felmutatni az ilyen szerzeményekből, de az új lemezre ez hatványozottabban igaz.
Úgy érzem, a 2010-es sorlemez egyenes ági leszármazottja az Electric Age. Ott veszi fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt megszakadt. Aki kedvelte az Ironbound-ot, annak ez a lemez is tetszeni fog. Masszív, gyilkos tempójú, de ugyanakkor dallamos szerzeményeket felvonultató kiadvány. Kevésbé beton-thrash, inkább thrash & roll, éppen ezért (többek között) jó szolgálatot fog tenni a koncertekre kilátogató mosh pit és pogó rajongóknak. Blitz most is változatosan énekel, Verni hozza a védjegyévé vált basszusgitár húrrengetést, Dave pedig eszméletlen szólókkal kényezteti a hallgatóságot. Nem egy csapat, amely ott volt thrash születésénél, már túl van egy újraalakuláson, leporolták a hangszereiket, pocakjukra erőltették a bőrnadrágot, aztán feszítenek a promo-fotókon. Meg vannak azok, akik már harminckét éve nem csüggednek, csak teszik a dolgukat, amihez a legjobban értenek…
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Come And Get It
2. Electric Rattlesnake
3. Wish You Were Dead
4. Black Daze
5. Save Yourself
6. Drop The Hammer
7. 21st Century Man
8. Old Wounds New Scars
9. All Over But The Shouting
10. Good Night
