PAEDIATRICIAN – Postpartum Depression

Nem meglepő, hogy a Padllizsános fiúk ismét valami betegség után nevezték el a 30 percnyi agy és hallójárat gyaluló, érzelmi és idegrendszeri hullámvasútra felültető új lemezüket. Múltkor a pikkelybőr rendellenességgel született csecsemő témája után nyúltak, most pedig a szülés utáni depressziót vették célba a POSTPARTUM DEPRESSION-re keresztelt gyomorforgató alkotásukkal.

A Paediatrician általánosságban egy gusztustalan keresztmetszet a goregrind és a slamming brutal death metal vonalán. Ezt az irányt most sem hagyták el, viszont úgy érzem kaptunk egy nagy adag – bár ebben a műfajban konkrétan nem nevezhetjük dallamnak így – groove-ot az arcba. Egyfajta beteg hullámzásról van szó, ami végigtol az egész lemezen, mint egy elszabadult vonat. Számonként átlagosan 2 és fél perc őrület, amit kapsz, de nincs idő a fejedhez kapni, mert a leállított elektromos csontfűrész már indul is be újra. Kegyetlenül intenzív egy lemez – szerintem lesz, aki nem is tudja egyben végighallgatni. Nem azért, mert rossz – hanem, mert sok. A rengeteg riff és ritmusváltás szétcincálják a szónikus és rektális receptoraidat. Bár ennek a zenének ez is a célja – így ezt nem negatívumként írom, továbbá embere válogatja mennyire komálja és tolerálja a szervezet a masszív hallgatnivalót. Tisztán lehet hallani a profi konstrukciót, mely bizonyítja, hogy mennyi témát is lehet egy lemezzel/lemezben letenni az asztalra.

A brutális huncutság úgy indul, mintha benyomnál egy nagy cupákos gombot, ami a pofádba zúdítja a riff áradatot. Ezt literálisan értem, mert egyre többet visszatérő elem egy vákuumot idéző szónikus robbanás, combos bassdrop formájában. A riff repertoár ismét egy szélesebb palettát fedd le persze csak a műfajt tápláló vénarendszerből. Legfőképpen a slam és a Mortician fűtötte brutal death riffeket kapod a pofádba, de előbukkan néha egy kis tech, old school death és deathgrind vonal is. A bassz is rendesen dübörög és bár a dobot képtelenség lenne tempóban lekövetni, a zene hullámzását kiválóan hozza, annak ellenére, hogy kissé halkra lett kikeverve. Ez egyébként az első lemez, amin már az új bőgős srácot üdvözölhetjük és hallhatjuk.

A Padli egyik kuriózuma a brutális dobszekció, mely a lemezen slammesebb irányba tolódott el, ami szintén a groovy hangulat felé nyomta a korongot. Persze a kegyetlen gyors témák maradtak, így a 260 bpm időnként repülő turbinaként darál be kegyelmet nem ismerve. Öveket becsatolni, támad a double storke és gravity blast!

A vokál terén ismét nincs hiba. Símaszkos barátunk torka egy külön hangszer – nem csoda, hogy koncerten is két mikrofonnal küldi az ipart. A többféle vokál típus és tónus, már már megerőszakolja a füledet. Jön a guttural, a grunt, a pig squeal, a mezei growl meg az isten tudja, mire keresztelt morajlás, visítás!

A lemez egyetlen gyenge pontja, pont a töménysége. Nehéz hallgatnivaló, amit ha egyben nyomsz le, egy idő után összefolynak a dalok (meg a szemed előtt a világ). Ugyanakkor senki nem várja el, hogy ez prog metal legyen, így ez a mínusz pont inkább a műfaj sajátosságnak tudható.

Összességében nálam nagyobbat cuppant, mint az előző korong. A POSTPARTUM DEPRESSION groovy hömpölygő flow-ja nagyon betalált. Közben ezerrel tekernek a műfaj stíluselemei, viszont változatosan szétszórva. Bátran feküdjetek a gyermekorvos pengéje alá, még ha nem is vagytok már kis faszosok!