PAIN OF SALVATION – Panther

Daniel Gildenlöw egy zseni! Vannak profi zenészek, tehetséges zeneszerzők, kiváló hang adottságú énekesek a rock és metal világban, de ha mindez egyetlen személyben összpontosul, akkor nem tudom más jelzővel illetni. Még ezen kategórián belül is kevés a hozzá hasonló, végletekig őszinte személyiség, ami legalább annyira alakítja a Pain Of Salvation arculatát, mint maga a zene. Kétségtelen, hogy Daniel a főnök, de aktuális zenésztársaival mindig is családként működtek. A Panther-en nagyon érezni ezt a kohéziót, de ne szaladjunk ennyire előre!

Még a One Hour By The Concrete Lake lemezzel kapcsolódtam be a Pain Of Salvation történetébe, úgyhogy eléggé képben vagyok velük kapcsolatban. A kezdeti Dream Theater hatáson nagyon hamar átütöttek az egyedi jellemvonások. A One Hour, még mindig az egyik kedvencem tőlük, de igazán a The Perfect Element I és a Remedy Lane mutatta meg először a banda oroszlánkörmeit. A Be nagyon magas labda volt, mind a rajongóknak, mind a zenekarnak. Szerintem, Daniel még túl fiatal volt akkoriban egy ekkora mű elkészítéséhez. Bátor lépés volt, komoly zenei kísérletekkel, magvas gondolatokkal. Ha úgy vesszük, végül is erről szól a zenei progresszió, de talán pont ennek okán kicsit felemás lett a végeredmény. Innentől kezdve eléggé megoszlik a táboruk. Vannak akik a Remedy Lane-t sírják vissza azóta is, mások viszont igyekeznek lépést tartani Daniel-el és csapatával. A Scarsick kiváló ötvözete volt a különböző stílusoknak, egyben modernizálta is a zenekar hangzását, de az utána következő Road Salt lemezek ősrock-ja megint sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Én sem voltam a legnagyobb rajongójuk ebben az időben, de azt el kell ismernem, hogy itt is születtek hatalmas nóták. Az In The Passing Light Of Day előzményeit, Daniel hosszan tartó betegségét, kórházi élményeit most nem kívánom részletezni, de maga a lemez az eddigi legsötétebb, legkeményebb és egyben a legszemélyesebb alkotás lett a zenekar pályafutásában. Olyan mértékű zenei és érzelmi hullámvasút ez az anyag, hogy nemcsak megélni, megírni lehetett nehéz, de még a hallgatónak is feladja a leckét rendesen. Ennek a tükrében joggal merülhet fel a kérdés, hogy milyen zene követhet egy efféle monstrumot?

A Panther nem akar semmivel versenyre kelni. Az eddigi szálak el lettek varrva annak rendje és módja szerint. A hangnem kevésbé személyes, sokkal inkább társadalomkritikai, politikai kérdéseket feszeget. Akkor ez most egy gyengébb lemez? Ellenkezőleg! A Panther akkora 10-es, hogy csak na! Sőt, meg merem kockáztatni, hogy most első ízben kezdett rezegni a léc az idei Psychotic Waltz album alatt, amit eddig az év lemezének tituláltam. Azt kell mondjam, a The Perfect Element I és Remedy Lane óta nem született ilyen egységes lemez a Pain Of Salvation műhelyében. Daniel zsenialitását már említettem, s úgy tűnik, még mindig nagyon tudja, hogyan kell elképesztő erejű dalokat írni. Végig nagyon magas a színvonal. Egyetlen gyenge pontot sem fedeztem fel, ami a társakra is hatványozottan igaz. Léo Margarit már az In The Passing Light Of Day-en bizonyította, hogy fantasztikus dobos, de itt is végig hihetetlenül agyas dolgokat üt. Ragnar Zolberg ugyan távozott a bandából, viszont cserébe egy régi fegyvertársat üdvözölhetünk újra Johan Hallgren személyében, aminek én felettébb megörültem. A büllentyűket továbbra is Daniel Karlsson kezeli, aki 2011 óta a zenekar oszlopos tagja. Gustaf Hielm még feljátszotta a basszus témáit, de már nem erősíti tovább a Pain Of Salvation sorait. 

A Panther lényegében egy kiválóan sikerült modern progresszív metal lemez, ahol jól megférnek a klasszikus elemek a djent széttördelt borulataival és egy rakás elektronikával. Az Accelerator remek nyitó nóta. Pár pillanat, és be is ránt az album lehengerlő hangulata. Daniel ügyesen forgatja a nézőpontokat. Imádom a szövegét. Nemhiába készültek klippek erre, a Restless Boy-ra és a Panther-re, mert egyértelműen ezek a húzó számok. A többivel sincs gond, de az említettek talán hamarabb hatnak. Az Unfuture egy nyomasztó, hipnotikus középtempóra épít. Igen súlyos darab. A húzása kicsit a The Big Machine-ra emlékeztet, a második lemezről. A Restless Boy elekrtonikus alapokból és nyugtalan ritmusokból bontakozik ki. Tökéletes összefonódása zenének és mondanivalónak. A végére rendesen megőröl. A Wait egy hagyományosabb, de nem kevésbé hatásos dal, amit viszont Daniel érzelmes éneke tölt csordulásig. A Keen to a Fault ritmusai számomra már néhol követhetetlenek, de ez remek alkalom és hely a további meglátásokhoz. Az, hogy mennyire profi muzsikusok játszanak itt, megkérdőjelezhetetlen. Ám ezt nem tolják folyamatosan az ember arcába. Nincsenek öncélú hangszeres maszturbációk. A tudás “csak” biztosítja a gazdag szókincset, így semmi sem szab határt az elképzeléseknek. Azért azt sem mondanám, hogy fukarkodnak a hangszereléssel. Valódi örömzenélés megy itt kérem! Nem a fogaskerekek kattogását hallom, hanem a vér pezsdülését. Ez a zene élvezettel készült, játékosan, egymásra tökéletesen ráhangolódva. Ezért is annyira színes, élettel teli a végeredmény. Még sokadik hallgatásra is fedezhetünk fel finomságokat. A Fur egy instrumentális átvezető tétel. Gondolom sokan asszociálnak majd a The Last Of Us-ra, mivel Gustavo Santaolalla pengetett hasonlókat abban a soundtrack-ben. Ezt követi az album címadó dala, ami egyik személyes kedvencem. Négy perces játékideje ellenére rendkívül változatos, mintegy kivonata az egész anyag hangulatának. A Species egy Soundgarden ízű groove-os, merengős szerzemény. A szöveg ismét nagyon el van benne találva. Lezárásképp kapjuk meg a bő tizenhárom perces Icon-t, ami egyben az album legintimebb momentuma. A gyermekkor nyomasztó érzéseiről és a felnőtté válás folyamatáról. Egyszerre van jelen a veszteség szomorúsága és a személyes felelősség nyomasztó terhe. Mint mondtam, nem játszanak feleslegesen. Ez olyannyira igaz, hogy ebben az utolsó dalban hangzik el a lemez egyetlen gitárszólója.

Nem tudom, mit mondhatnék még azokon kívül, amit már megtettem. Nem lennék meglepődve, ha rengeteg ősrajongó vissza pártolna hozzájuk, mert amellett, hogy ez egy ízig vérig modern és előre mutató lemez, mégis annyira kerek és egységes, hogy a Remedy Lane híveinek a keblét is megdobogtathatja. Én mindenesetre emelem kalapom, azzal a bizonyossággal, hogy a Pain Of Salvation zenei tárháza kimeríthetetlen.

Kiadó: InsideOut Music
Kiadás éve: 2020
Stílus: Modern Progressive Metal
Weboldalhttp://painofsalvation.com/

Tracklist:

  1. Accelerator
  2. Unfuture
  3. Restless Boy
  4. Wait
  5. Keen to a Fault
  6. Fur
  7. Panther
  8. Species
  9. Icon

Pontszám: 10

Kapcsolódó cikkek

Pain of Salvation – Új videoklip a “Falling Home” számhoz

NorthWar

Pain Of Salvation – „1979” debüt a „Falling Home” akusztikus albumról

NorthWar

Pain of Salvation „Falling Home” akusztikus album bejelentése

NorthWar

Hot News: Pain of Salvation – On tour in Europe NOW; Announce North American dates!

NorthWar

Hot News: Pain of Salvation – Announce European acoustic tour, next release and Russian shows!

NorthWar

Hot News: Pain of Salvation – Playing special acoustic show tomorrow; Acoustic video-clips released; Confirmed for Metaltown!

NorthWar

Pain of Salvation, Von Herzen Brothers – Koncertbeszámoló

Verebelyi_Gabor

Pain Of Salvation Interjú

Forest

Pain of Salvation, To-Mera – Koncertbeszámoló

Forest

PAIN OF SALVATION – Scarsick

NorthWar

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár