Kiadó: Dark Essence Records
Weboldal: www.panchrysia.be
Kiadás éve: 2008
Stílus: Black metal
A legenda szerint Liszt Ferenc egyszer azt mondta meghallgatás után egy fiatal és reményteljes zeneszerzőnek: “Az ön zenéjében nagyon sok szép és új van. Csak az a baj, hogy ami szép, az nem új, ami pedig új, az nem szép.” A belga Panchrysia harmadik teljes hosszúságú albuma hallatán rögtön a fenti anekdota ugrott be.
Ami ugyanis itt hallható, az nagyrészt a Rebel/Volcano korszakos Satyricon teljesen szemérmetlen koppintása. Jobbára ugyanazt a rideg, modern black metált játsszák – ilyenkor elég jó a zene, legalábbis az album első pár számában -, máskor pedig visszaváltanak a black metál egy hagyományosabb fajtájához. Nos, ezek a részek viszont teljesen se íze, se bűze jellegűek, megjegyezhetetlen tucattémák. A Satyricon koppintást szó szerint értem, hiszen néha konkrét nyúlásokig is elmennek. Ezt olyan szinten valósítják meg, hogy pl. a harmadik nótában a riffen felül még egy jellegzetes effektet is nyúlnak, amely ha jól rémlik, az Angstridden c. nótából lehet ismert. A Satyriconon kívül időről időre felbukkan a korai Dimmu Borgir is, természetesen szinti nélkül (pl. a borítón jelöletlen tizedik – bónusz – nótában.)
Próbálkoznak furcsa, atipikus dolgokkal is. Ilyen a hatos Morituri Te Salutant, amely egy lassú, szenvedős gitártémára épül, és nyávogásra emlékeztető női ének is van benne. Az én tetszésemet a legkevésbé sem nyerte el. Bizonyára sötét, földöntúli hangulatot céloz meg, ám alacsonyra lő. Általában is a lemez második felére kerültek azok a dalok, amelyekben el tudnak szakadni a nagy hatástól. Azonban itt sem régi sulis true black zenét hallhatunk, hanem szintén egy rideg, modernebb fajtát, és itt is vissza-visszaköszönt a Satyricon.
A fő probléma azonban nem az, hogy a zenekar nem eredeti, hanem hogy nem is különösebben jó. Semmi bajom a kópiabandákkal, hiszen másokat másolni nagyon magas szinten is lehet, úgy, hogy az eredmény elérje vagy akár túlszárnyalja az ötletgazdát. Ám a Panchrysia esetén szó
sincs erről. Meglehetős középszerűséggel hajigálják egymásra a témákat, amikor pedig valami önálló dologgal próbálkoznak, az elég erőltetettnek, fantáziátlannak hat. A lemez alig háromnegyed óra, de már húsz perc után unalmas lesz.
A hangzás korrekt, de még lehetett volna rajta csiszolni. Ehhez a zenéhez éppen a nagyon “művi”, már-mér ipari hangzás dukál, és ehhez viszonyítva a Panchrysia erőtlenül zörög. Ugyanez igaz a vokálra is: szimpla black károgás, és nincs is vele semmi baj, de mégis fényévek választják el Satyr gonosz acsarkodásától.
Ez a lemez példásan demonstrálja, mi a különbség egy klasszikus és egy epigon banda között. Hiába ugyanaz a stílus, hiába használják ugyanazokat a formulákat, ez a lemez mégsem lett kiemelkedő, de még csak szórakoztató sem. Ajánlom: kizárólag a birtoklási vágyukat kordában tartani már nem bíró gyűjtőnek.
Tracklist:
1. Stars Of Delight
2. Cult Driven
3. Chaos Injector
4. With Dragon Wings
5. Fogbound
6. Morituri Te Salutant
7. The Vile Ascendancy
8. Phantom Asylum
9. Bestial Sinful Dances