PANCHRYSIA – Deathcult Salvation

Kiadó: Dark Essence Records

Weboldal: www.panchrysia.be

Kiadás éve: 2008

Stílus: Black metal

 

 

 

 

A legenda szerint Liszt Ferenc egyszer azt mondta meghallgatás után egy fiatal és reményteljes zeneszerzőnek: “Az ön zenéjében nagyon sok szép és új van. Csak az a baj, hogy ami szép, az nem új, ami pedig új, az nem szép.” A belga Panchrysia harmadik teljes hosszúságú albuma hallatán rögtön a fenti anekdota ugrott be.

Ami ugyanis itt hallható, az nagyrészt a Rebel/Volcano korszakos Satyricon teljesen szemérmetlen koppintása. Jobbára ugyanazt a rideg, modern black metált játsszák – ilyenkor elég jó a zene, legalábbis az album első pár számában -, máskor pedig visszaváltanak a black metál egy hagyományosabb fajtájához. Nos, ezek a részek viszont teljesen se íze, se bűze jellegűek, megjegyezhetetlen tucattémák. A Satyricon koppintást szó szerint értem, hiszen néha konkrét nyúlásokig is elmennek. Ezt olyan szinten valósítják meg, hogy pl. a harmadik nótában a riffen felül még egy jellegzetes effektet is nyúlnak, amely ha jól rémlik, az Angstridden c. nótából lehet ismert. A Satyriconon kívül időről időre felbukkan a korai Dimmu Borgir is, természetesen szinti nélkül (pl. a borítón jelöletlen tizedik – bónusz – nótában.)

Próbálkoznak furcsa, atipikus dolgokkal is. Ilyen a hatos Morituri Te Salutant, amely egy lassú, szenvedős gitártémára épül, és nyávogásra emlékeztető női ének is van benne. Az én tetszésemet a legkevésbé sem nyerte el. Bizonyára sötét, földöntúli hangulatot céloz meg, ám alacsonyra lő. Általában is a lemez második felére kerültek azok a dalok, amelyekben el tudnak szakadni a nagy hatástól. Azonban itt sem régi sulis true black zenét hallhatunk, hanem szintén egy rideg, modernebb fajtát, és itt is vissza-visszaköszönt a Satyricon.

A fő probléma azonban nem az, hogy a zenekar nem eredeti, hanem hogy nem is különösebben jó. Semmi bajom a kópiabandákkal, hiszen másokat másolni nagyon magas szinten is lehet, úgy, hogy az eredmény elérje vagy akár túlszárnyalja az ötletgazdát. Ám a Panchrysia esetén szó
sincs erről. Meglehetős középszerűséggel hajigálják egymásra a témákat, amikor pedig valami önálló dologgal próbálkoznak, az elég erőltetettnek, fantáziátlannak hat. A lemez alig háromnegyed óra, de már húsz perc után unalmas lesz.

A hangzás korrekt, de még lehetett volna rajta csiszolni. Ehhez a zenéhez éppen a nagyon “művi”, már-mér ipari hangzás dukál, és ehhez viszonyítva a Panchrysia erőtlenül zörög. Ugyanez igaz a vokálra is: szimpla black károgás, és nincs is vele semmi baj, de mégis fényévek választják el Satyr gonosz acsarkodásától.

Ez a lemez példásan demonstrálja, mi a különbség egy klasszikus és egy epigon banda között. Hiába ugyanaz a stílus, hiába használják ugyanazokat a formulákat, ez a lemez mégsem lett kiemelkedő, de még csak szórakoztató sem. Ajánlom: kizárólag a birtoklási vágyukat kordában tartani már nem bíró gyűjtőnek.

Tracklist:

1. Stars Of Delight
2. Cult Driven
3. Chaos Injector
4. With Dragon Wings
5. Fogbound
6. Morituri Te Salutant
7. The Vile Ascendancy
8. Phantom Asylum
9. Bestial Sinful Dances

Pontszám: 5

Szólj hozzá!