Lemezismertetők

PANTHEON I – The Wanderer And His Shadow

Kiadó: Candlelight Records

Weboldal: www.pantheon-i.com

Kiadás éve: 2007

Stílus: Black metal

 

 

 

 

Friedrich Nietzsche félig (sem) megemésztett gondolatai által ihletett, változó minőségű black metál produkciókkal ma már egy kisebb lemezboltot lehetne megtölteni. (Miért mindig Nietzsche? Miért nincsenek wittgensteiniánus és neopozitivista black metál együttesek? Jó, belátom, hülye kérdés volt.) Részben ezért is, némi szkepszissel közeledtem a minden bizonnyal a német filozófus egy korai művéről elnevezett albumhoz, és előítéletemet a nulla infóval ellátott papírtok sem terelte nagyon pozitív irányba. A lemez hallgatása közben aztán szépen leesett az állam. Miután az interneten utánanéztem, azt mondhatom, hogy a Pantheon I tagjai leginkább a Trollfestből és az 1349-ból lehetnek ismertek. Ez a banda második albuma; az elsőt még nem volt szerencsém hallani, de azt hiszem, sürgősen pótolni fogom e lemaradásomat. A választott műfaj annyira ritka, mint a fehér holló: progresszív black metál. Akinek ez a kifejezés oximoronnak tűnik, már csak ezért is hallgassa meg az albumot.

A zenei alap black metál, amelynek tempója általában a közepestől a szélvészgyorsig terjed. Ez tehát az alap, ehhez azonban a stílusra abszolút nem jellemző tempóváltásokat, variálásokat és rapszodikus hangulatváltásokat kell elképzelni. Nem véletlenül nevezem progresszívnek a zenét: nem szimfonikus black metál; egy hang szintetizátor sincs benne. Nem is avangárd black metál, az ilyen bandákkal Dunát lehetne rekeszteni. És végül: nem epikus progresszív metál black metállal fűszerezve, mint mondjuk a mostani Enslaved. Nehéz mást mondani, mint hogy ez színtiszta black metál – csak éppen progresszív. Az a legkevesebb, hogy a stílusban megszokotthoz képest sokkal igényesebben kezelik a hangszereket. Itt elsősorban a dobost említeném, aki persze irgalmatlanul csépel, amikor kell, de ebben egyáltalán nem merül ki, amit csinál. A pörgetései néha Hellhammert idézik (pl. a hatos Where Angels Burn-ben), máskor pedig átvált a legjobb értelemben vett minimalistába, ilyenkor játékáról nekem Frost a Satyriconból ugrik be. A többi hangszeres is iszonyatosan eltalált témákat hoz, annyi minden van csak egyetlen nótán belül, mint mondjuk öt Darkthrone albumon együttvéve. Néha egészen meglepő dolgok történnek, így a négyes Coming to an Endben a Solefald énekes Lazare Nedland énekel egy óriásit (hátborzongatóan gyönyörű dallam!), a Where Angels Burn-ben pedig hegedű hangzik fel.

A csodálatos az egészben pedig az, hogy nagyon a helyükön vannak ezek a témák. Annyira természetesen következnek, hogy egy pillanatra sem jut eszembe az, hogy „most biztos epikus hatást akarnak elérni”, vagy „haj, de izzadtságszagúan művészi”. A zene elsősorban mégis a miatt a hihetetlen hangulati változatosság miatt érdemli meg a progresszív jelzőt, ami végképp nem jellemző a black metálra. Itt aztán szó sincs arról, hogy háromnegyed órányi embergyűlölet vagy halálvágy áradna a lemezről. A tipikus dalból az egyik pillanatban süt a gyilkos agresszió, majd átcsap amolyan Immortal-os menetelésbe, hogy az egészet egy fenséges epikus rész zárja be. És az összkép egyáltalán nem kaotikus; ellenkezőleg, óriási műgonddal megszerkesztett, a legapróbb részletekig átgondolt zene ez. Ami nem csak az egyes dalokra áll, de az album egészére is, ugyanis sajátos ívben következnek a számok: az elején és a végén vannak a hagyományosabb black metál nóták, a kettő között pedig az epikusabb, sok helyen meditatív tételek. Tökéletes a sorrend.

Mégis, kikre hasonlít a zene? Mivel az utóbbi évek egyik legeredetibb valódi black metál felvételéről van szó, csak távoli példákkal hozakodnék elő. A leggyorsabb részek az újabb kori Mayhemet juttathatják a hallgató eszébe, néhány dallamban pedig tagadhatatlan a Satyricon-hatás. Még egy kis Immortalt és Taakét is fellelhet aki nagyon akar, az összkép azonban teljesen különbözik az említett zenekarokétól. A kevésbé ismert nevek közül a Mörk Gryning és az Aaskereia is beugorhat egyedi hangvételük miatt, de az az igazság, hogy – e zenekarok iránti minden tiszteletem ellenére – a Pantheon I mindkettőt felülmúlja. Közhely, de ezt tényleg meg kell hallgatni, mert egyedülálló.

Egy ennyire finoman rétegzett, sűrű albumot barbárság lett volna fürdőszobai nekro-hangzással elrontani, és ezt szerencsére nem is tették. Nagyon szép, telt soundot kapott a lemez, ugyanakkor nincs túlpolírozva, és aminek nyersnek kell lennie, az nyers is. A gitárok jellegzetesen black metál hangzással süvöltenek, és a basszusgitár is kivehető. Az ének hagyományos black metál károgás; éles, ráspolyos, pont olyan, amilyennek lennie kell.

Legalább három, de talán négy éve nem hallottam olyan anyagot, amelyben abszolút semmibe nem tudtam belekötni. Ez most egy ilyen: hibátlan munka, igazi mestermű – nálam eddig toronymagasan az év albuma. A legnagyobbakkal említhető egy lapon. És ha elkezdek ásni az emlékezetemben, akkor megkockáztatom, hogy a Satyricon Rebel Extravaganzája óta nem született ennyire innovatív, a stílust újraértelmező, de a gyökerekhez mégis hű black metál album. A pontszám nem kérdéses.

Tracklist:

1. Origin of Sin
2. The Wanderer and his Shadow
3. Cyanide Storm
4. Coming to an End
5. Shedim
6. Where Angels Burn
7. My Curse
8. Chaos Incarnate

Pontszám: 10

Kapcsolódó cikkek

Pantheon I sings at Non Serviam Records

KMZ

Hot News: Pantheon I Announces Winner of Fan Video Competition

KMZ

Hot News: Pantheon I To Host No Holds Barred Video Q&A Session

KMZ

Hot News: Pantheon I – Invites Fans To Make A Video With Exclusive Track

KMZ

Hot News: Pantheon I – Enter Studio To Begin Recording Fourth Full Length Album

KMZ

Hot News: Pantheon I – Go Old School

KMZ

Hot News: Pantheon I – Record Two Tracks To Mark Next Phase In The Band’s Career

KMZ

PANTHEON I – Worlds I Create

Black_wizard

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek