Amíg év végén a legtöbben számot vetnek magukban, én inkább Albert Caraco vagy Emil Cioran munkáit olvasgatom, ami szerintem minden tekintetben sokkal célravezetőbb, mint merengeni egy semmitmondó élet elmúlt percein. Ezen elfoglaltságom alatt természetesen mindig zenét hallgatok, és persze örök probléma ezen gondolkodókhoz megtalálni a méltó előadót. Idén a francia black metal galeri, a Pénitence Onirique töltötte be ezt a nemes feladatot, teszem hozzá azonnal, szinte tökéletesen.
A 2015 óta fennálló alakulatot – Bellovesos (instrumentális elemek, szólógitár), Noktürn (ambient gitár), Obscur (basszus), Iendar (dobok), Vorace Tenebrae (ritmusgitár), valamint Logos (dalszövegek, ének) – kezdettől fogva a különleges, főként alkímiával, ezotériával és filozófiával foglalkozó dalszövegei miatt követem. Csalódnom tulajdonképpen ezen harmadik albumukban sem kellett, hiszen a 46 pereces futásidejű francia nyelven megszólaló anyag, a Nature morte ezúttal is meghatározó gondolkodók, Arisztotelész, René Girard és Jézus Krisztus egy-egy gondolata köré épül. Elsősorban a Magyarországon is ismert kortárs francia filozófus La Violence et le Sacré (Az erőszak és a szentség) című könyvéről nyújt sajátos értelmezést, érintve a mimetikus vágy, a bűnbak és a rituális áldozat girardi fogalmait. Tehát egyáltalán nem valami agyatlan hókuszpókuszokat kiabáló botcsinálta zenészhorda harmadik kiruccanásáról van szó, hanem vérbeli profizmusról!
A borítón egy gyöngyőrű, Aurore Lepheliponnat készítette csendélet látható, ami kisebb asszociáció révén pontosan kifejezi e tüskés virágzás hét szerzeményének különleges atmoszféráját. A dobok erőteljes és biztos alapjai a kompozíciónak, amit a gitárok légiesebb egyben dallamosabb, a basszus szilárdabb, illetve robosztusabb, valamint a vokál fordulatos, mindazonáltal egyenletesen rideg, nyers megszólalása jellemez. A textúrában Cédric Guesdon hangmérnök vágott rendet, így a megszólalás egészen organikus, sehol nem jellemzi kakofónia.
A Nature morte a Désir könnyed és érzelmes billentyűs dallamjelenettel kezd, majd a filmes hangszerelést hatalmas rifftámadás követi, létrehozva ekként a drámaiság és energia közel hat és fél perces dinamikus keverékét, ami kiegészülve a harcias dobokat erősítő brutális cinjátékkal, illetve karcos üvöltésekkel mégis egy szempillantás alatt tovasuhan. A lendület és a hatalmas robbanások megmaradnak a Les mammonites húrozásában is (hasonlóan a határolt billentyűkhöz), ámbár ez a tétel kevésbé légies, inkább dallamos. A riffek továbbra is egy megtépázott, de töretlenül lelkes hadsereg rohamára emlékeznek, mígnem a ritmusszekció intenzitása a szám utolsó harmadában egy pillanatra alábbhagy, hogy erőt gyűjtsön a frenetikus végső, dühös nekirugaszkodáshoz. Az eddigi két modern darab után jön egy ízig vérig post bm érintés, a címadó Nature morte, amely ügyesen ötvözve a viharos ritmusokat éteri megoldásokkal, a nyugodt akkordoktól lassan-lassan elrugaszkodva, fokozatosan gyorsítva a tempón egy pazar groove-ban emelkedik monumentális magasságokba. A tiszta ütéseken kívül különösen tetszik a vokál, amely itt bejárja a skála majd’ minden lépcsőfokát mialatt bravúrosan lépdel a torokhangú károgás, a végzetes sikolyok, valamint a narráló tiszta ének tartományai között. Következik egy basszus alapú, szintetizátorral kísért szép felépítésű közjáték, a kísérletező Lama Sabachthani. Nem rossz, de ahelyett, hogy adna, inkább elvesz az összképből.
Három szám maradt, amiről még nem szóltam. A Je vois Satan tomber comme l’éclair az utolsó olyan alkotás, amiben az eddig hallott gonosz hangzású, rosszindulatú, sötét tónusú black metal megjelenik. A feszült atmoszféra számomra az …and Oceans idei anyagának legjobb szösszeneteit eleveníti föl, ugyanakkor Marie-Marléne Billot rövidke zongora vendégjátéka, a változatos dob, vokál és gitármozzanatok méltán az első tételek mellé, ha nem fölé helyezik. De továbbmegyek, közeleg az idő, amikor a chartresiak méltó kihívói lesznek finn barátainknak. A Pharmakos kezdő, a görög folklórt idéző dallamívei fenséges hangulatúak, de a szilárdan torzított gitárok tornádó erejű riffjei után a rendre visszaépített lágy hangok túlzottan tompítják a hangszerek és a morbid sikolyú üvöltések találkozását. A riffjáték meg-megszakításával a kvintett feláldozta az erőszakot a kreativitás oltárán. A kilenc és fél perc hosszúságú Les indifferenciés lassú, rejtélyes elefántléptekkel halad előre, de nyűgös tiszta ének, ritmusgitárszóló, illetőleg doomos felhangok ide vagy oda, ez a szám engem nem vett meg. Olyannyira, hogy amikor először hallgattam, azt hittem ez már másik előadó a lejátszási listámon. Hiába igényes és nyugtalanító, valahogy annyira kanyargós, hogy nem illik a felhozatalba.
A Pénitence Onirique alapvetően huszonegyedik századi black metalt játszik ugyan, mégis ezer szállal kötődik az alműfaj francia hagyományához, ekképpen pedig nem tartogat különleges meglepetéseket. Húz, ahol kell és a monotonitás elkerüléséért lazít, amikor szükséges, miközben jobbára elkerülik a túlzások, a cifrázások. Év végén én maximálisan beérem ezzel, ami a mai világban egyáltalán nem kevés.
Kiadó: Les Acteurs de L’Ombre Productions
Kiadás éve: 2023
Stílus: Melodic Black Metal
Web: @facebook
Tracklist:
- Désir
- Les Mammonites
- Nature Morte
- Lama Sabachthani
- Je vois Satan tomber comme l’éclair
- Pharmakos
- Les Indifferenciés
Pontszám: 9