Kiadó: Frontiers Records
Weboldal: www.praying-mantis.com
Kiadás éve: 2009
Stílus: Heavy Metal
(scroll down for English Version)
A zenekar nem ma kezdte, 1977-ben (leírni is szörnyű 🙂 indultak. Megszámlálhatatlan mennyiségű anyagukat 1980 óta ontják, akinek van kedve számolja meg őket a http://www.praying-mantis.com/mantis/disco/discography/ címen. A zenekart a spanyol-görög testvérpár Tino és Chris Troy alapította. Néha felismerhetőek görög népzenei hatások az énektémákban, de senkise gondoljon Delhusa Gjon-ra, egyrészt a kettő nem egy kategória, másrészt ezek csak pillanatok amik inkább megérzések, mint konkrét dallamok.
A kiadó szerint a zenekar a brit metál vonalának képviselője, és ezzel maximálisan egyet lehet érteni. Nagyívű, könnyen megérthető és megjegyezhető dallamok, kemény hangszerelés. Egy hasonlóságot érdemes még megemlíteni, az énekes hangja Dokken hangjára emlékeztet. Érzékeny, érzelmekkel teli, dallamos énekhang, de a kíséret csak néha hajlik AOR-ba, az album nagyobb részén erőteljes, európai metálzene szól. Még a lírai dalokban is több erő van mint Dokken slágereiben, és ez igen örvendetes és szinte optimális keveredése a két irányvonalnak. A zenekar korai indulására jellemző, hogy nagyjából az Iron Maidennel együtt indultak, és turnéjukat is támogatták. Az utána következő első albumot mindenki messzemenően elismerte, a kereskedelmi siker mégis elkerülte őket, (mint látni fogjuk elég sokáig).
Az alapítás óta eltelt igen jelentős időben a zenekar sok mindenen keresztül ment. Tagcserék, névváltoztatás, turnék, fesztiválok, és a műfaj igazán nagy nevei, akik segítették vagy kiegészítették a zenekar munkáját. A tagcserék során előbukkanó neveket felsorolni is lehetetlen. Gondolom a pozitív kritikák ellenére elmaradó sikerek okát próbálták a tagcserékkel megoldani. Leginkább az énekesek jöttek-mentek a zenekarban, de mivel a jelenlegi albumon az alapító-énekes szerepel, számomra nem világos miért így alakult. A nagyobb nevekkel (pl.: John Sloman, Dougie White) sem hoztak a zenekarnak megfelelő ismertséget. A tagcserés időszak (aminek voltak pozitív állomásai, koncertlemezek, Japán sikerek) 2003-ig tartott, majd szünetet tartott a zenekar. 2007-ben éledt újra a zenekar, a Troy testvérek újbóli egymásra találásával.
A jelenlegi lemez felvételei az USA-ban történtek, producerük Andy Reilly olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Asia, The Cult, Bruce Dickinson, FM.
Az albumról nem lehet rosszat mondani, csak kiemelni a jók között a legjobbakat, és lehet kötekedni is, például hogy szerintem az ének kicsit hátra került (halk) az igen erőteljes és vastag hangszereléshez képest, de ez nem ront az élvezeti értéken, amennyiben ez „hiba”, az album így is élvezhető. A zeneszerzői és előadói teljesítmény ezen a lemezen nem csak műfajában kiváló, hanem európai füllel hallgatva egy amerikai szintű énekes tehetsége van beágyazva egy európai módon erőteljes hangszerelésbe. Nem szeretem a műfajok keveredését, de ez a párosítás nagyon tetszik. Kiemelkedő az album 4. dala, So High. De mindet felsorolhatnám. Az ének háttérbe szorulásától eltekintve remek amerikai szintű keverés, dallamos, de nem unalmas dalokat hallhatunk 50 percen keresztül. Aki ezt a műfajt szereti, ha szeretne egy Dokken lemezt hallani Iron Maiden keménységű hangszereléssel, változatos de fülbemászó témákkal, az készüljön a lemez megvételére. Arra a kérdésre, hogy a 80-as évek elején a sok egyéb brit heavy metal új hullámához tartozó zenekar között miért veszett el ez a formáció, konkrét választ nem tudnék adni, de összehasonlítva az akkori igen erős (Judas Priest, Saxon, Maiden) felhozatallal tulajdonképp érthető. A mai metál szempontból ínségesebb és unalmasabb, egyszerűbb zenéket hozó időkben viszont igazi felüdülés az album.
—————————-
ENGLISH VERSION:
The band did not start playing music today, they were formed in 1977 (it’s horrible even to write it down). They’ve been creating an uncountable quantity of releases since 1980, those of you, who hafve the courage, count them at www.praying-mantis.com/mantis/disco/discography. The band was formed by the spanish-greek brothers, Tino and Chris Troy. Sometimes, greek folk sounds may be recognised in their music, but you shouldn’t think about Delhusa Gjon, partly because it’s not the same category, partly because these moments are rather slight feelings than actual melodies.
According to their label, the band is a prominent member of British heavy metal and this is maximally agreeable. Grandiose melodies, which are easily understood and remembered and heavy instrumentation. There is another similarity worth mentioning and that is the singer’s voice’s likeness to that of Dokken. It’s a sensitive, emotional, melodic voice, but the music turns into AOR only rarely, it is mostly powerful European metal music. There is more power even in the lyrical songs than in the hits of Dokken and this is a highly enjoyable and almost optimal mix of the two styles. A typical thing about the early start of the band is the fact that they started around the same time as Iron Maiden and that they supported the tour of the British legend. The first album, which came right after the tour, was highly acclaimed, but commercial success avoided them. (As we will see, it did for quite a long time.)
In the long time since the forming of the band, they went through a lot of things. Lineup-changes, name change, tours, festivals, and the greatest names of the genre, who helped or added to the work of the band. It is impossible to list all the names that occurred during the lineup-changes. I suppose that these changes were meant to be a solution for the lack of success (even though critics loved the band). The most frequently changing place in the band was that of the singer, but the reason for this is unclear to me, since the current singer is the original one. Even greater names like John Sloman or Dougie White did not induce popularity of the band. The era of the lineup-changes (which had its own positivities such as live albums or Japanese successes) ended in 2003, when came a hiatus in the band’s life. With the reunion of the Troy brothers, the band was resurrected in 2007.
The recording of the current album took place in the USA with producer Andy Reilly, who worked with bands like Asia, The Cult, Bruce Dickinson or FM.
Nothing bad could be said about the disc, only the better things could be emphasised among the good. Some arguing could also take place, like I think that the vocals are a bit silent compared to the powerful and thick instrument sounds, but this is not a flaw from the perspective of enjoyability. The writing and performing work on the album is not only outstanding in its genre, but when listened to with a European ear, we can hear an American level singer’s talent embedded into powerful European instrumentation. I don’t like the mixing of genres, but this pair is pretty much to my liking. The fourth song of the album – So High – can be picked out, but I could list all of them. Besides the little problem with the vocals, we can hear meldoic, but not boring songs through of American quality mixing through fifty minutes. Those, who like this genre and would like to hear a Dokken album with Iron Maiden instruments and diverse, but earworm ideas should prepare to buy this album. I couldn’t give a proper answer to the question that why did this band get lost amidst the NWOBHM in the 80’s, but comparing this to the really strong bands back then (Judas Priest, Saxon, Iron Maiden), it is somewhat understandable. But in more boring, grey and simple musical times like today, this album is a real refreshment.
Tracklist:
1. In Time
2. Restless Heart
3. Tears In The Rain
4. So High
5. Lonely Way Home
6. Touch The Rainbow
7. Threshold Of A Dream
8. Playing God
9. Highway
10. Sanctuary