Kiadó: AFM Records
Weboldal: www.pro-pain.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Hardcore
A Pro-Pain közel húsz éve kíméletlenül döngöli mélyen a földbe a dekadens, korrupt, képmutató emberkezdeményeket, legyenek azok akár politikusok, vagy akár utca neveltjei. Az élet iskoláját képviselik, de az okítás helyett, beton-riffekkel rúgják szét a seggét minden renitens zigótának. Pontosabban tették ezt a korai, klasszikus időkben. Akkor, amikor Contents Under Pressure, az Act Of God vagy a Round 6 lemezek kegyetlenül, pőrén, direkt módon terjesztették az igét. Persze félreértés ne essék, a csapat tagjai továbbra sem a valentin nap (én kérek elnézést a Bálintok nevében) hivatalos trubadúrjai, de voltak ők a jelenlegi formájuknál gyilkosabbak is.
Tudom, a húsz év nagy idő. Nem lehet egy életen át totál ugyanazt a vonalat vinni, önmagunk által behatárolt keretek között, véges számú eszközökkel újra és újra megfogalmazni a már megfogalmazottat. A változtatás kényszere fel-felüti a fejét, s van az kényelem, hogy enged az ember a kísértésnek. A változás viszont nem feltétlenül vesz pozitív irányt. Van esélye, de nem kiszámítható. Illetve nagyobb annak az esélye, hogy a vélemények megoszlanak. Akárcsak az én véleményem, mert az Absolute Power üt is meg nem is. Lehet, hogy összetettebb, változatosabb, mint az „aranykorban”, de ez a kompromisszummentes, súlyos, hardcore agyzúzás rovására megy. Lehet, hogy most szereznek új rajongókat, s elismerő kritikákat, de van, akinek az ösztönösebb Pro-Pain jobban tetszett. A lemez első fele nem igazán érte el az ingerküszöbömet. De csak azért, mert Gary Maskil és Tom Klimchuck bandájáról van szó. És hát az elvárások! Apropó elvárások. Újabban előszeretettel hívnak meg vendégzenészeket Gary-ék, s most az egyik legnagyobb thrash isten kapott lehetőséget, aki nem más, mint a Destruction oszlopa: Schmier. Éppen ebből kifolyólag, tűkön ülve vártam a Stand My Ground című számot. Az már az első percben kiderült, hogy nem sokat adott a dal dögösségéhez, mert jellegtelen, felejthető alkotás született, sőt a lemezt végighallgatva, egyértelműen megállapítható, a leggyengébb szám az albumon. Viszont, amikor megdörrentek az AWOL riffjei feledni kezdtem az első negyedórát. Végre kezdett fülig érni a szám, s elégedetten hümmögtem, hogy na, ezt akartam hallani. Ha már Pro-Pain lemezt hallgatok! S hellyel közzel innentől már a várt szintet hozzák a srácok. Bár érdekes a Gone Rogue popos női vokállal megtámogatott refrénje, valamint a szellős szólója, de a bő félóra után már nem is annyira sokkoló. Viszont bőven kárpótol az ezt követő Rise Of The Antichrist, illetve a záró Hate Coalition.
Érdekes momentum, hogy ahogy az album, úgy a lemezborító is kettős mércével bír számomra. Direkt, nincs túl bonyolítva (bár ez eddig is jellemző volt a bandára), passzol a zenéhez, csak ez a kommunista, szovjetkedő csillag és ököl, továbbá a cirill betűkbe oltott angol szöveg nekem kicsit erőltetett. Az óceánon túl mostanság divat ez az irónikus nosztalgia (pedig a saját bőrükön nem tapasztalták), azt viszont nem igazán értem, miért gondolják, hogy ez az igazi póver!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Unrestrained
2. Destroy The Enemy
3. Stand My Ground
4. Road To Nowhere
5. AWOL
6. Hell On Earth
7. Divided We Stand
8. Gone Rogue (I Apologize)
9. Rise Of The Antichrist
10. Hate Coalition