Kiadó: Subordinate / Masterpiece Prod.
Weboldal: www.psychofagist.com
Kiadás éve: 2009
Stílus: Experimental Jazzcore
Már idejét sem tudom, hogy mikor találkoztam olyan albummal, amelynek befogadása egyszerre tett próbára, és elégítette ki mindenféle zenei perverziómat. Persze rengeteg komplex, innovatív és változatos zenekarhoz volt szerencsém az elmúlt években is, de olyan zenekar, amelyik arra késztetett, hogy a saját tűrési és befogadási határaimat tágítsam, csak kevés akadt. Az idei év ebből a szempontból jól indult számomra, hiszen egy fehérorosz újonc, a Kusudama megjelentette első (egyébként zseniális) EP-jét, és ez meghozta a kedvem a jazzcore színtér jelenlegi felderítéséhez, hiszen úgy gondoltam, hogy ezen az irányon találhatok még számomra is idegen dolgokat. Így akadtam rá erre a (nevéhez illően) beteg olasz formációra, azt pedig már a ZU nevű bandánál is láttuk, hogy ha abszurd zenei világról van szó, akkor a talján zenészek sincsenek teljesen elveszve.
Azonban a Psychofagist túl tesz mindenen és mindenkin, szó szerint az őrület és a zsenialitás határán egyensúlyoznak. A jazz eleve egy „eszes” műfaj, ezt bármiféle hardcore-ral vagy mathcore-ral keverve az eredmény borítékolhatóan nehéz anyag lesz, de ha a jazzből az avant-garde jazz műfajt vesszük alapul, és mindezt még meghintjük elektronikus vagy experimentális elemekkel, néhol pedig egy-egy stoneresebb résszel, akkor az minden elképzelhetőn túltesz. A mathcore elemek ráadásul a The Dillinger Escape Plan legbetegebb pillanatait idézik, úgy, hogy bármelyik pillanatban átválthat egy bossa novás részbe a dal. Azt hiszem ezt nem is kell tovább ecsetelnem, az eklektikus stílus- és ritmuskavalkád olyan szinten próbára teszi az ember türelmét, hogy komolyan sokszor elgondolkodik azon, valóban élvezi-e, vagy csupán a sznob énje mondatja azt vele, hogy igen, ez különleges, hibátlanul eljátszott, profin összerakott zene. Igaz, mindenféle fogódzó nélküli, de a zseni úgyis átlát a káoszon, és szeret az ember olykor ilyesféle műértő zseninek látszani. Tudom, sokan eleve az avantgarde jazzről is azt gondolják, hogy nem más, mint zenei önkielégítés, és bevallom, sok esetben igazuk is van, hiszen sokszor már kétséges egyáltalán „zene” jelzővel illetni azt a kakofonikus csörömpölést, amit olykor egy-egy formáció megenged magának. Ám van egy határ, amin belül még tudom értékelni, sőt, élvezni is a zenét, igaz, sokszor meg kell hallgatnom, hogy akár töredékét is be tudjam fogadni.
Jelenleg ezt a határt a Psychofagist képviseli az Il Secondo Tragico albummal. Az album félórás terjedelme ideális ehhez a zenéhez, a tempóváltások adnak némi támpontot a zenéhez, a beteg vokálból pedig éppen csak annyi van, amitől nem tűnik értelmetlen őrjöngésnek egy-egy rész. A gyorsabb tempójú elemekről nem lehet eldönteni, hogy improvizatívak, vagy direkt ennyire megfoghatatlanok, mindenesetre egy fokkal befogadhatóbbak, mint Paul Murphynek az általam nagyra becsült, még elviselhető, de már kevés konvencionális zenei elemet tartalmazó avant-jazz albuma, a Red Snapper, amelyet sokszor eszembe juttatott az Il Secondo Tragico. Különös, hogy éppen a stílusváltások jelentenek némi fogódzót az album során, így a stoneres, lassabb részek, vagy a már említett bossa novás kiállás a lemez egyik fénypontját jelentő „Tema: Collasso”-ban. Ezek azok a dolgok, amelyek rögtön megragadnak az ember fejében, és ami miatt képes meghallgatni újra- és újra meghallgatni a lemezt, már ha egyszer sikerült magát végigrágnia rajta, és nem szenvedett maradandó károsodást. Nem segíti viszont az emésztést a hangzás, igaz, hogy mindent ki lehet venni, de sajnos az egész így egyben tompa, a szaxofonok ráadásul túl vékonyan szólnak, a gitárok pedig kicsit dobozosak.
Nos, úgy érzem, hogy számomra újabb mérföldkőnek számító albumra tehettem szert az Il Secondo Tragico személyében, de mégsem tudok maximális pontszámot adni rá, mert bármennyire elismerem a zenéjük nagyszerűségét, már nem sznobizmus lenne, hanem mazochizmus, ha hallójárataimat ezzel terhelném a szürke hétköznapokban (ami persze nem kizárt, hogy nem így fog történni). Egy kísérletre mindenkinek bátran ajánlom, de csak saját felelősségre. Akinek például már a The Dillinger Escape Plan vagy az Unexpect zenei világa is túl sok volt, az kerülje el őket, hiszen az említett két banda legextrémebb dolgai is csupán kettőnégyes punkzenék a Psychofagist dalaihoz képest. És ha valaki nem annyira sznob, mint én, vagy csupán rendben van a zenei ízlése, az vonjon le legalább 5 pontot az adott pontszámból, és talán akkor képet kaphat arról, hogy szüksége van-e neki egy ilyen zenei abszurdumra, vagy sem. Nekem nagy szükségem volt rá.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Uomo O Merda
2. Tema: Collasso
3. Untitled (Black on Grey 69/70)
4. Nouvelle De Spasticité & épilepsie
5. Defragmentation Rotunda
6. Il Secondo Tragico
7. Corpuscles
8. Pithecanthropus Sapiens Sapiens
9. Biodegradazioni
10. Free-Non-Jazz Powerviolence Sonata