PSYCHOTIC WALTZ – The God-Shaped Void

A Psychotic Waltz kategóriákon felülemelkedett zenéjét 92-ben ismertem meg az Into The Everflow-val. Még csak akkor barátkoztam a progresszív metal-al olyan lemezek hatására, mint Dream Theater – Images And Words, vagy Fates Warning – Parallels. Semmi sem készíthetett volna fel azonban arra, ami itt várt rám. Az Ashes-nél még nem gyanakodtam, bár már az is elvarázsolt, de az Out of Mind őrülete végleg megpecsételte a sorsunkat. Ez a lemez minden idők legjei között szerepel nálam. Olyannyira, hogy ha arra a bizonyos lakatlan szigetre kellene készülődnöm, ez biztosan esélyes lenne.

Mondanom sem kell, hogy villámgyorsan beszereztem ezután a debüt A Social Grace-t, ami azonnal meg is győzött róla, hogy zsenialitásuk már a kezdetektől jelen volt. A sors úgy hozta, hogy a Mosquito kimaradt annak idején, így fogalmam sem volt az ott bekövetkezett zenei leegyszerűsödésről. Mikor a Bleeding megjelent, először teljesen le voltam sokkolva. Nem értettem, hogy hol vannak az eszelős, nyakatekert témahalmozások, és mik ezek a 3 perc átlag hosszúságú “szösszenetek”. Jó pár hallgatásra volt szükségem, mire kezdeti elvárásaimat levetkezve, végre utat talált hozzám. A Locust, Drift, vagy a Need olyan zenei dimenziókat nyitottak meg előttem, hogy végül fejet kellett hajtanom nagyságuk előtt. Megértettem, hogy ez épp annyira hatalmas zene, csak egyszerűbb megfogalmazásban. Azóta töretlen a rajongásom, így hatalmas volt a szívfájdalmam, mikor 96-ban hirtelen feloszlatták magukat. Bár a Deadsoul Tribe, The Shadow Theory is király muzsika volt, és Dan Darkstar projectjét is szerettem, de titkon mégis arról álmodtam, hogy egyszer újra összejönnek. Gondolom, ezzel nem voltam egyedül.

Mint tudjuk, a ‘reunite’ be is következett, de a tényleges lemezre még nagyon sokat kellett várni. 24 év elteltével ez a várakozás, vagy bármi nemű elvárás felőröli önmagát, legalább is nálam ez történt. Azt persze gondoltam, hogy a korai ultrakomplex megoldások már nem térnek vissza, de az sem volt egyértelmű, hogy a Bleeding vonalán mennek tovább. A tagok láthatóan messze kerültek egymástól, nem csak térben, de zenei önkifejezésben is. Aggodalmam csak erősödött a megjelenő single, a Devils And Angels kapcsán. Nem tudtam belekötni, minden a helyén volt, de nem is hatott úgy, mint annak előtte. Jobbnak láttam a kivesézés helyett inkább megvárni a teljes anyagot. És milyen jól döntöttem!

A God-Shaped Void egy több, mint méltó visszatérés lett. Egészben, néhány hallgatás után már előjött az érzés, a jellegzetes, semmihez sem fogható Psychotic íz, amiben már hinni sem mertem. Ehhez foghatót csakis rendkívül képzett, profi zenészek képesek írni. Már nem akarnak senkit elkápráztatni hangszeres tudásukkal, ezt az első lemezen megtették. Érett, letisztult, sallangoktól mentes alkotás, mégis gyönyörűségesen ízléses és gazdag. Olyan, mint egy üdítő, mégis mély beszélgetés egy intelligens, választékos szókincsű személlyel. Nem erőlködik, nem akar kioktatni, de minden szavából árad a tudás, a tapasztalat, ami a lehető legtermészetesebb módon, belső lényéből fakad. Ez az érzés fog el újra és újra, akárhányszor felteszem A God-Shaped Void-ot. Talán a leglényegesebb pont, hogy önmagában is megállja a helyét. Nem nyúlok ösztönösen a Bleeding, vagy az Everflow után azzal, hogy jó-jó, de… Nem! Igenis, ezt akarom hallani, mégpedig önmagáért! Devon szomorkás, hipnotikus énekét, Dan űrbe-repítő szólóit, jellegzetes akkordbontásait, Brian betonkemény alapozását, igéző társszólamait, Ward mélyben búgó finom bőgőfutamait, és Norman tökéletesen megválasztott ritmusait, apró színezéseit. Hatalmas a kohézió közöttük, és ettől nagyon egyben van a lemez.

A Már említett Devils And Angels nyitónótaként már tökéletesen megállja a helyét. Misztikus, space-ambientes kezdésében felcsendül egy távolba vesző keleties fuvoladallam, de az erre érkező középtempósan zakatoló riffek már vezetnek is befelé a lemezt uraló hangulatba. Devon itt még szelíden, hipnotikusan énekel. Az elmúlt idők során ő is sokat egyszerűsített a stílusán. A hat perces tétel változatosan felépített: zúzástól az akusztikus kiállásig sok minden előjön, ami már önmagában is eltér a Bleeding dalainak meglehetősen tömör megfogalmazásától. Ez egyébként többi számra is igaz, sőt van hat tétel is, ami átlépi az öt perces játékidőt. A Stranded azonnal a lényegre tér egy jellegzetesen megcsavart PW témával, de a refrénre mindig visszatér egy belassult lebegős dallam. Dan innentől kezdve mindenhová bepakolja bravúros szólamait. Ha egy kicsit is szóhoz jut, már repíti is a hallgatót a sztratoszférába. A Black To Black-el érkezik az első valóban kemény szerzemény. Devon is itt engedi el a hangját úgy istenigazán. Az All The Bad Men nyomasztó húzásában megelevenedik a világ felszíne alatt munkálkodó hatalmak fenyegető jelenléte. Majd minden átmenet nélkül megkapjuk a lemez első lírainak mondható tételét a The Fallen képében, de ez inkább a hangszerelésre értendő, tehát ne várjon senki I remember vagy My Grave típusú dalt, mert olyan itt egyáltalán nem szerepel. Ez is egy remek dal, amit a végére sikerül elég drámai erejűre fokozni. Ezután érkezik személyes kedvencem, a While The Spiders Spin. Sajnos a szövegnek nem is lehetne nagyobb aktualitása, elég a környezetünkre vagy saját életünkre nézni, ahogy telnek a hétköznapok. Celláink mélyén, valóban csak arra vagyunk képesek, hogy megválasszuk a saját addikciónkat. Sorozatok, virtuális valóság, drogok, internet, közben pedig szépen lassan kiüresedik, értelmét veszíti az egész életünk. A Pull the String már nem finomkodik, szigorúan menetel az elkerülhetetlen romlás felé. Bár rövid időre felvillan Devon fuvolajátéka, de itt nincs feloldás. A Demystified enged csak a szorításból, de már nem hoz semmiféle megnyugvást, csak kiábrándultságot, mély keserűséget. A Sisters of the Dawn idézi talán legjobban a Bleeding világát, legalább is nekem sok elem visszaköszön belőle. Keménységben nem marad el a Back To Black-től, legalább annyira kérlelhetetlen. Az Utolsónak érkező In The Silence remek lezárása a lemeznek. Ez egy elmélkedős darab, emlékezetes refrénnel megtámogatva, a középrészen egy ős rockba hajló résszel, ami nagyon jól áll nekik, hogy aztán a végére egy szomorkás akusztikus tétellé zsugorodva tűnjön el a messzeségben. Rengeteg érzéssel gondolatokkal hagy magunkra, ami után egy ideig biztosan nem akarunk hallgatni mást.

A God-Shaped Void nem hozott új elemeket, vagy kezdett vad kísérletekbe, de a sorok között olvasva, mégis saját hangja, hangulata van, ami jól megkülönbözteti az előző anyagaiktól. Örök hálára köteleztek azzal, hogy ennyi év után ilyen ajándékot nyújtottak át régi rajongójuknak. Az év még a feléhez sem ért, de én már szinte biztos vagyok, hogy nálam ez marad az év albuma. Pontszámom nem lehet kérdéses, mert minden Psychotic Waltz tízet ér.

Kiadó: InsideOut Music
Kiadás éve: 2020
Stílus: Progressive Metal
Weboldal: http://psychoticwaltz.com/

Tracklist:

  1. Devils And Angels
  2. Stranded
  3. Back To Black
  4. All The Bad Men
  5. The Fallen
  6. While The Spiders Spin
  7. Pull The String
  8. Demystified
  9. Season Of The Swarm (Bonus Track)
  10. Sisters Of The Dawn
  11. In The Silence

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár