Kiadó: Century Media Records
Weboldal: www.queensrycheofficial.com
Kiadás éve: 2013
Stílus: Progressive Heavy Metal
Brief Sum: The debut of the new vocalist and definitely the beginning of a new era. Although not exactly a full retro album, it really takes the band into the direction any old school Queensrÿche fan would hope for. A material that will not nullify the errors of the previous releases but strong enough to finally begin to restore the band’s tattered reputation.
A hajdanán „a gondolkodó ember heavy metal bandájaként” számon tartott Queensrÿche – bemutatkozó EP-jüktől az Empire-ig minden albumuk a műfaj megkerülhetetlen, örök érvényű csúcsalkotása – a kilencvenes évek végétől nagyjából tizenöt esztendő leforgása alatt nemcsak annak mintapéldáját mutatta be, hogyan válik zeneileg egy iskolateremtő formáció egyre érdektelenebbé, de a tagságon belüli torzsalkodások és az időközben eltávolított énekes Geoff Tate minden szempontból vállalhatatlan megnyilvánulásai révén azelőtt elképzelhetetlen mélységekig süllyedt. A részleteket most nem taglalnám, minden illetékes fórum kellően aprólékosan beszámolt ezekről…
Nos, ahogy mondani szokás, innen szép nyerni és az új vokalistával (Todd La Torre) készült, szimplán a csapat nevét viselő anyag alkalmasnak is tűnik arra, hogy legalábbis részben helyreállítsa a Queensrÿche megtépázott hírnevét. Ha a gödörből nem is fogja kihúzni őket, a visszakapaszkodást már meg lehet kezdeni vele. Más vonatkozásban messze nem tökéletes, ennek a célnak viszont abszolút megfelel.
Az album legnagyobb pozitívuma, hogy nem egyértelműen retro irányt vett, bár kétségtelenül sokat hoz vissza a dicsőséges régi időkből. Inkább egy, a jelenkor szellemével is áthatott, némileg rideg és mechanikus megszólalásban hallhatók itt a Queensrÿche védjegyszerű megoldásai. Merthogy a csapat most végre valóban önmagát adja! Dallamos, kétgitáros tengerentúli metal, egyszerre fogós és intelligens formában. Ráadásul, akárcsak régen, önismétlés nélkül – ennek fényében az Operation: Mindcrime II (avagy „Hány bőrt lehet lenyúzni a medvéről?”) ma is nehezen elfogadható húzás számomra – és mentesen az utóbbi korongokat uraló (alapvetően Tate nyakába varrható) modernnek gondolt, ám valójában teljesen fogalom nélküli kísérletezgetéstől is.
Összességében tehát újra itt van az a bizonyos jólesően ismerős érzés, hogy az egész dalfüzért végigkísérje. Az X2 intróból kifejlődő Where Dreams Go To Die a gitár-és énekdallamaival egyértelműen a klasszikus ‘ryche-ra utal vissza, de az ezredforduló körüli albumokat is felidézi. A Spore súlyosabb hangvételű, ám érzésem szerint kevésbé karakteres darab, míg a lassú, de azért nem kifejezetten balladisztikus In This Light a maga simulékony melódiáival hamar komoly kedvenccé érett. A Redemptiont talán az egyes – egyetlen és egyedüli – Mindcrime és az Empire közötti láncszemként lehetne a legegyszerűbben leírni, ugyanúgy benne van az előbbi heavy metalos éle és himnikussága (na meg a régi jó Tate-es magasak is), mint az utóbbi lekerekített, refrénközpontú felfogása. De még a Promised Land pár keményebb pillanata is fel-felsejlik benne. A Vindication a lemez lendületnótája, az A World Without ellenben egy borongós lírai a Mindcrime sztori Mary nővérét megszemélyesítő Pamela Moore vendégszereplésével. A Don’t Look Back és a Fallout egyaránt direkt, sallangmentes heavy metal, mint ilyen kevésbé is jellemző a bandára – mit tesz Isten, a Falloutból mégis klipes szám lett… A végén az Open Road ismét lassú, de az optimistább kicsengésű fajtából. Szép befejezés. Hogy az egész pillanatok alatt száll el? Nem csoda, tényleg hallgattatja magát az anyag, ugyanakkor hosszúnak sem hosszú, sőt alig haladja meg a harmincöt percet, inkluzíve két instrumentális tétel…
Todd La Torre személyében sikerült megtalálni Geoff Tate méltó utódját. Adottságai folytán hősünk eleve képes arra, amire a mai „ellen-Queensrÿche” feje volt fiatalabb korában és az öreg stílusát is levette, méghozzá egy az egyben. Még a szövegelős-szavalós részeknél is a megtévesztésig hasonlít rá! (Ha valaki hallotta Crimson Gloryt énekelni, valószínűleg egyetért azzal, hogy neki csakugyan ez a természetes hangfekvése. Ügyesen hozta a néhai Midnight témáit is, orgánuma viszont teltebb, nem olyan „csilingelő”.) Néhol azért hallani, hogy el tudna rugaszkodni Tate-től, ha akarna – az In This Lightban véltem felfedezni ilyen irányú törekvéseket –, a továbbiakban erre remélhetőleg kap is majd lehetőséget, ám most az első körben még igyekezett biztosra menni. Tulajdonképpen érthető…
Nagy szívfájdalmam viszont a kimondottan olcsójános hangzás, Century Media kiadó ide, James „Jimbo” Barton producer (ő dolgozott a csapattal a Mindcrime és a Promised Land közötti érában is) oda. Eddie Jackson pulzáló bőgőjátéka nem emelkedik ki annyira az összképből, mint megszokhattuk, Scott Rockenfield dobjai meg hihetetlenül vékonyan és testetlenül klaffognak-puffognak, nyoma sincs a pergő klasszikus, pisztolylövés-szerű soundjának. Ezt bizony nem lett volna szabad így hagyni! Én mondjuk a vokálokat is engedtem volna jobban érvényesülni, bár a fenti problémákhoz képest ez már csak huszadrangú kérdés.
Mindent egybevetve a lemez jó. Nem több, nem is kevesebb. A maga korszakalkotó műveit már megalkotta az ötös és a Hear In The Now Frontier albummal indult zivataros korszakot sem fogja tudni leszámítolni soha. Ám legalább a rend helyreállni látszik a házuk táján végre-valahára – miközben Tate továbbra is csak vergődik (jó esetben az év végére már megszűnik az a skizofrén helyzet, hogy ő is a régi néven próbálkozik) –, a folytatás pedig igenis lehet még erősebb. Bizakodni mindenesetre van okunk. Az őszi budapesti koncert meg egyenesen kihagyhatatlan lesz. Minő véletlen egybeesés, hogy éppen október 23-a a jeles dátum! Revolution Calling…
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. X2
2. Where Dreams Go To Die
3. Spore
4. In This Light
5. Redemption
6. Vindication
7. Midnight Lullaby
8. A World Without
9. Don’t Look Back
10. Fallout
11. Open Road
