Kiadó: Lifeforce Records
Weboldal: www.raintime.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Melodic Death / Power Metal
Eddigi írásaimból bizonyára mindenki észrevette már, hogy az esetek túlnyomó részében nem igazán gerjedek a dallamos cuccokra (na jó, azért egy bejövős csajos bandával mindíg tűzbe lehet hozni a rothadó kis szívemet), ám az olasz Raintime legutóbbi albumával anno olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a szerelem máglyája mai napig olthatatlanul lángol. Minden pozitív előítéletem ellenére azért be kell valljam, először kissé megrémültem, mikor megpillantottam a Psychromatic végtelenül gagyi borítóját, főleg mivel az eddigi mutatós csomagolások után újfent valami igényes artwork-öt vártam volna. A megingott bizalmamban persze rövidesen helyreállt a rend, amint érvényesült az örök igazság, miszerint ne ítélj a külső alapján.
Stílusilag aztán abszolút behatárolhatatlan amit ez a hat faszi művel, és habár említettem a dallamosságot, ilyen puritán módon mégsem lehet jellemezni a hallottakat. Van itt minden, mi szem-szájnak (és nem mellesleg fülnek) ingere, de a tömeges infarktusok elkerülése végett most kérnék meg mindenkit arra, hogy egy másodperc erejéig tegye le a sört a kezéből, erősen kapaszkodjon meg a hozzá legközelebb eső tárgyba, tekintetét pedig mereven szegezze e sorokra. Nos, kérem… Ezek az elvetemültek egyszerre vegyítik a melódikus power metal sajátosságait a kifejezetten súlyos göteborgi témákkal, helyenként hörgéssel kiegészítve, mindezt főállású szintiszőnyegekkel megspékelve, a habon a cseresznye pedig egy kis finom elektronika.
Elsüthetnék persze egy szimpla progresszív jelzőt is, ami tulajdonképpen meg is állná a helyét, ugyanakkor maga a zene messze túlmutat a progresszivitás fogalmán – olyan váratlan húzások vannak itt, hogy az agyam eldobom. Nem is kell messzire mennem, hogy egy spontán példával éljek, hiszen már a lemezt nyitó Fire Ants diszkós prológusa is olyan szokatlan húzás, amiről legfeljebb arra asszociálnék, hogy Deadlock-ék megint ittas állapotban babrálják a billentyűket. Mindemellett a dal egy igazi vérpezsdítő energiabomba, melyet az üvöltés kompatibilis refrénjének köszönhetően alighanem hamarosan kirobbanthatatlan koncert nótává avanzsálnak majd. A dallamosodás már itt is tetten érhető, amit eleinte kicsit fájlaltam is, mivel ennek következményeként a torokmetsző ének elég radikálisan háttérbe szorult, noha az ámulatba ejtő hangi adottságokkal megáldott Claudio Coassin tud ám hörögni is, méghozzá úgy, hogy a legstabilabb téglaház is beomlik. Igaz ez még úgy is, hogy a kettes számot viselő Turned Up And Down nem kimondottan a vadulást képviseli, ellenben a szöveg alá bevágott, egyszerre zseniális és megmosolygtató pattogós-prüntyögös, bulizós alap mindenért kárpótolja a hallgatót, hogy aztán a Nothing But A Mistake-ben már mindenkiből kifakadjon az állat. Ez utóbbi tétel egyébként gond nélkül felférhetett volna akár a Flies & Lies-ra, akár a Tales From Sadness-re is, a csapatot nem ismerőknek viszont biztosan elkerekedik majd a szeme mikor Claudio az eddigi danolászás helyett előveszi karcosabb hangját. A szívmelengető keménykedés dacára viszont a java még így is hátra van, ugyanis nem elég, hogy a csöppet szomorkás Shift is egy végtelenül ötletes szerzemény, de az azt követő mérhetetlenül elkeseredett Fake Idols egyenesen az album fénypontja a maga veszettül hangulatos kiábrándult aggresszivitásával. Dicshimnuszaimnak azonban továbbra is képtelen vagyok határt szabni, hiszen nem mehetek el szó nélkül a Beaten Roads thrash-es riffekkel párosított blastbeatjei(!) mellett sem, nem is beszélve az eszméletlen atmoszférateremtő megoldásokkal díszített bő tizenkét perces záró lazulásról.
A tagok hozzáértéséről röviden annyit, hogy a maga területén mindenki a legmagasabb szinten űzi az ipart: énekesünk kimagasló teljesítményét már korábban is méltattam, ám mellette mind a Matteo Di Bon-Daniele Bressa bárdista duó, mind a basszusért felelő Michele Colussi remek szólamokat bűvölnek ki hangszerükből. Nem kivétel ez alól a hangulatfelelős Andrea Corona billentyűs sem, aki a már említett Buried In You+Walk On Actor-ban brillírozik igazán, valamint külön kiemelném a bőröket püfölő Enrico Fabris-t, kinek játéka nem csupán halál profi, de hihetetlenül variáns, komplex és ötletes, esetenként pedig pusztán egyszerűségében tökéletes is egyben.
Embertelenül sok meló lehet ebben a korongban és habár nem vagyok a stílus vitathatatlan specialistája, mégis úgy érzem, hogy hamisítatlan mestermunka került ki a srácok műhelyéből, az pedig, hogy egy magamfajta black/death orientált ember is képes benne meglátni az értéket, azt hiszem önmagáért beszél.
Ha valamitől, hát ettől a lemeztől érdemes várni a letaglózó élményt, mert lám, ezek a taljánok nem tudnak hibázni. Ha belefáradtál már, hogy minden kusza ócskaságot próbálnak progresszív címszóval megvetetni veled, egy percre felejtsd el az agyon promotált, önjelölt művészek sokaságát és feltétlenül vess egy pillantást a Raintime friss anyagára. Tessék vele próbálkozni – a borítót majd eltakarjuk a boltból kifele jövet.
Tracklist:
1. Fire Ants
2. Turned Up And Down
3. Never Ending Stairway
4. Nothing But A Mistake
5. I Want To Remember
6. Shift
7. Fake Idols
8. Beaten Roads
9. One Day
10. Buried In You
11. Walk-On Actor