SAINT DEAMON – Pandeamonium

Kiadó: Frontiers Records

Weboldal: www.saintdeamon.se

Kiadás éve: 2009

Stílus: Heavy metal

 

(scroll down for English Version)

 

 

A ellentmondásos nevű zenekar második lemeze jelenik meg hamarosan a Frontiers kiadó gondozásában. A svéd és norvég rockerekből álló zenekar 2008-ban adta ki első albumát, 2006-ban alakultak. A tagok nem ma kezdték, az alapító dobos Ronny Milianowicz a Dionysus tagja volt, valamint a Primal Fear dalszerzője. Basszusgitárosa az ugyancsak ex-Dionysus Nobby Noberg lett, gitárosa Toya Johansson, énekese pedig a norvég Jan Thore Grefstad (ex Highland Glory). Az album producere Roy Z, aki felsorolhatatlan nagyságokkal és legendákkal dolgozott, de nem veti meg a modern vonalat sem (Judas Priest, Halford, Helloween, Bruce Dickinson, Opeth, Paradise Lost, Amon Amarth).

Az album a kiadó anyagában heavy metal műfaji meghatározást adta, ami kétségtelen, de, van-e valaki, aki a metálzenét uraló műfaji káoszon ma tisztán átlát? Nos a műfaji káoszból ez a lemez is kivette a részét. Az első két dal viszonylagosan modern metál, de ne gondoljon senki nu-metálra, mert ahhoz a gitáros és az énekes túl jó. A dalok egyszerűen “érdekes” ritmusképleteket alkalmaznak a dallam rovására, azt is leginkább csak a verzékben. Szerencsére ez a modernség nem megy a zene rovására, a meghatározó és szükséges műfaji elemek, a zseniális éneklés, gitárszólók, hagyományos dalszerkezet nem szenved csorbát. Bár szubjektív, én az ilyen zenét hamar megunom, az egy (két) hangon szaggatás nem az én világom, de ebben a zenében – bár érződnek rajta a modern hatások -, igen sok hagyományos elem van. Mindezt a 3. dallal teszik teljesen helyre, egy remek power metal dal, nem gyors, nem szaggatós, egyszerűen csak zseniális. Az első két dalt az ének adja el, a harmadik viszont nagyon rendben van minden szempontból, felejthetetlen dallam, remek gitárszóló, kicsit más feeling mint a nyitás.

A fent említett 3. szám után ismét két hangon oldják meg a dal nagy részét, a ritmusképlet bonyolultsága kétségtelenül jelentősen növekedett a dallamosság rovására, de semmiképp sem progresszív. Az 5. ismét a dallamot helyezi előtérbe, már-már líraiba hajló világával. Itt kezdem azt hinni ez a lemez útkeresés, a modern bonyolult ritmusképletű, és a hagyományos metálzene között. Vagy csak egyszerűen mindkét tábornak meg akarnak felelni :).
A 6. track úgy indul mintha sima heavy metal lenne, de a verzében elbizonytalanodok. Ezt a dalt a bevezető utáni refrén teszi helyre. Jól összejön a teljesen más hangulatú verzével, zseniális.
A 7.-ben ismét a kevés hang – sok pengetés elve érvényesül. Jól megírt dalok, és ha a kísérettől nem is esek hanyatt, az ének és a refrén, a verze-refrén páros remekül eltalált különbözősége nagyon is élvezhetővé teszi a dalt. (itt eszembe jut a zenekar neve és az abban megfogalmazott ellentét).
A 8. track a legnagyobb hagyományos riffmestereket idézi. A bevezető utáni kemény ritmus, váltások, ismét a modern metál hangulatába sodorják a dalt, már-már progresszív hatásokkal találkozhatunk. Itt sem fukarkodtak a témákkal. Változatos az egész lemez, minden dalban több téma, remekül összeillesztve.

A 9. dob/szinti dominanciával indul. A billentyűs hangszerek az album elején is fel-fel bukkannak igen diszkréten, de nem dominálnak végig, gondolom azért mert a négytagú zenekarban nincs billentyűs. Érdekes dallammal dobja fel a néha modern, néha progba hajló kíséretet, de egy igen vastag, fülbemászó refrén oldja fel a “milyen műfajt is hallgatok?” kérdését. Ilyen refréneket a Helloween-től hallhattunk korábban szelídebb formában.
Az utolsó szám vastag gitár/szinti kezdete, lassú vontatott ritmusú nehézkes dallamvilága jó befejezés.

Az egész lemez telitalálat, főleg a zenekar nevének ismeretében. Olyan profi módon keverik a témákat, teremtenek feszültséget a verzékben (Deamon), és oldják fel vastag dallamos refrénekkel (Saint), hogy ezt a lemezt nehéz megunni. A zenekar alapító dobosának dominanciája rányomja bélyegét az albumra, nem engedett a bonyolult, de talán még nem progresszívan érthetetlen ritmusképletekből. Mindamellett egy remek gitáros (igen, minden dalban van gitárszóló, ma már ez nem elég “trendi”, szóval aki hagyományos metálra vágyik, ne ijedjen meg a modern-nem modern filozofálásomtól), és a zseniális énekes minden ötletet úgy ad elő hogy abba nincs hiba. Remek album, inkább a hagyományos metál kedvelőinek, ha új ötletekre, vérfrissítésre vágynak, biztos szeretni fogják.

—————————-

ENGLISH VERSION:

The second album of the band with a controversial name will soon be out on Frontiers. The band, consisting of Swedish and Norwegian rockers, has released the debut in 2008, and they were formed in 2006. The members are no newcomers, the founder and drummer Ronny Milianowicz was a member of Dionysos, as well as a composer of Primal Fear. The bassist is also an ex-Dionysos member, Nobby Norberg, the guitarist Toya Johnsson, while the vocalist is the Norwegian Jan Thore Grefstad (ex-Highland Glory). The album’s producer was none other than Roy Z who worked with countless big names and legends, but he does not dislike the more modern line either (Judas Priest, Halford, Helloween, Bruce Dickinson, Opeth, Paradise Lost, Amon Amarth).

The info sheet describes the album as heavy metal, which goes without saying, but there aren’t many people who could clearly see through all this chaos ruling the metal genre today. Well, as for the chaos in the genre, this album also takes its part. Te first two tracks are relatively modern metal, but do not think of nu-metal since, for that, the guitarist and vocalist are too god. The tracks simply use interesting rhythms at the melody’s expense, mainly in the verses. Fortunately, this modernism does not ruin the music: the determining and necessary elements of the genre, the ingenious vocalisation, the guitar solos and the ordinary song structure has been left untouched. Though subjective, I usually get bored of such music soon, the staccato playing using only one or two notes is not my world, but in this music – though a modern touch can be felt – there are a lot of ordinary elements. They’ve got it right with the third track, it’s an excellent power metal tune, not fats, not staccato but simply ingenious. It’s the vocals that sell the first two songs but the third one is alright in every respect – memorable melody, excellent guitar solo, and a bit different feeling than the opening.

After the above mentioned third track they again use the two note solution in most part of the track, and the complexity of rhythm has increased at the expense of melody but it’s in no way progressive. The fifth one’s also a melodic song, almost lyrical. Here, I’m starting to think that this record is a search for their way between modern, complex rhythm-structured stuff and ordinary metal music. Or, they simply would like to conquer both camps :).
The sixth track starts like ordinary heavy metal but in the verse I got a bit uncertain. This song is getting its place with the chorus part after the introduction. It fits the entirely different mood verse well, ingenious.
In the seventh song, again there’re few notes – but there’s a lot of plucking. They’re well-composed songs, and even if I don’t faint of the accompaniment the vocals and chorus, and the excellent verse-chorus difference make the song enjoyable (here, the name of the band and its controversity come to mind).
The 8th track reminds of the greatest ordinary riff masters. The hard rhythm and changes after the opening drift the song toward modern metal, with almost progressive touches. There are quite a lot of themes here too. The whole record is varied, there are more themes in each song, blended well.

The 9th song opens with drum/synth dominance. The keyboards appear already in the beginning of the album in a modest way, but they’re not dominant all the way though because, I think, the band has no keyboard player. It uses an interesting melody at the accompaniment which is at times modern, elsewhere flirts with prog, and a thick, catchy chorus solves the question of “what genre am I listening” question. We could hear such choruses of Helloween previously in a more modest way.
The last track’s thick guitar/synth opening, slow, heavy world is a cool closing.

The whole record is a direct hit, and it is so especially when knowing the band’s name. They blend the themes in such a professional way, create tension in the verses (Deamon) and solve them with thick, melodic choruses (Saint) that you cannot be tired of it. The dominance of the founding drummer has left its mark on the album, he has not given up the complex but not progressively senseless rhythms. Besides, he is also an excellent guitarist (yes, there are guitar solos in all tracks, which isn’t that trendy today so if you are longing for ordinary metal, be not afraid of my philosophization of modern-non modern stuff), and the ingenious vocalist presents every idea in a flawless manner. An excellent material, mainly for the fans of ordinary metal. If they are longing for fresh ideas, and new blood, they’ll surely like it.

Tracklist:

1. DeceptionPTION (Reaper)
2. The Only One Sane (Nevermore)
3. Pandeamonium
4. Eyes Of The Devil (Pyramid)
5. A Day To Come (Lies)
6. Way Home (Clone)
7. Fallen Angel (Hell Patrol)
8. The Deamon Within (Captain Of Metal)
9. Oceans Of Glory
10. Fear In A Fragile Mind (United)

Pontszám: 10

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár