Kiadó: Season of Mist
Weboldal: myspace.com/stvitus
Kiadás éve: 2012
Stílus: Doom metal
Brief Sum: Seventeen years after the Die Healing album, Saint Vitus returns with renewed energy and power. Lillie: F-65, although could use a few more songs, is everything a fan of classic doom metal can expect from this legendary American band.
Tizenhét (!) esztendő telt el a legutóbbi Saint Vitus album, a Die Healing óta, ezért ha azt mondom, hogy a tavaly beharangozott visszatérő lemezt felfokozott várakozás előzte meg, igencsak finoman fogalmazok. Az előzményekről talán annyit, hogy érdekes módon az 1997-ben bekövetkezett feloszlás után a zenekar nemhogy nem merült lassanként feledésbe, hanem egyre csak népszerűbb lett, mígnem egészen a legendás / kultikus státuszig emelkedett. Erről elsősorban a hiperaktív és egyedi hangú énekes-frontember Scott „Wino” Weinrich gondoskodott, aki számos különböző formációjával és projektjével (Spirit Caravan, The Hidden Hand, Shrinebuilder, Premonition 13 stb.) a Saint Vitus munkásságára is ráirányította a figyelmet. Nem csoda hát, hogy már akkor igen komoly érdeklődés kísérte a zenekart, amikor pár éve ismét koncertezni, turnézni kezdett. A visszatérés folyamata most, a Lillie: F-65 lemezzel tetőzik.
Már a nyitó Let Them Fall sem hagy kétséget afelől, hogy a Dave Chandler gitáros vezette csapat ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta. Black Sabbath ihlette riffek (jó mélyre hangolva, ahogy kell) és ritmusok, na meg Wino jellegzetes, torokhangon előadott kántálása. Az azóta elhunyt eredeti dobos Armando Acosta helyére érkezett Henry Vasquez masszív, Bill Wardot idéző játéka az album további erőssége.
Második nótaként a The Bleeding Ground definitív hagyományos doom tétel, még a felépítése is klasszikus Sabbath. A Let Them Fallhoz képest is még mélyebbre húz, csak a végén gyorsul fel a tempó. A Vertigo egy szomorúan csendes instrumentális darab, a gitárdallamok a maguk egyszerűségében is szíven találnak benne. Chandler egyébként csak elvétve hoz melodikus szólókat, ezek helyett néhol egészen bizarr zajokat produkál a hangszerén. A groove-os Blessed Night már végig szigorúbb ütemet diktál, de aztán a The Waste of Time és a Dependence (ismét ultradoom) megint durván leránt, hogy aztán az utóbbiból kibontakozó, Chandler gitárkínzására épülő Withdrawal végképp kikészítsen. Itt mintha valami különösen súlyos trip „megzenésítését” hallanánk. Apropó, a lemezcím egy régi, rendkívül erős és a forgalomból is kivont amerikai gyógyszer elnevezése…
A meglepően rövid, harmincnégy perc körüli játékidőtől, meg mondjuk egy lendületesebb szám hiányától eltekintve a Lillie: F-65 a messzemenőkig igazolja a várakozást. Nem csupán a jobban sikerült (értsd: korrekt, de a klasszikus anyagokhoz nemigen mérhető) „comeback” albumok közül emelkedik ki, de a műfajában is kimagasló, sőt számomra egyenesen az év egyik eddigi legnagyobb dobása. Július 4-e, A38 – kell-e többet mondanom?!..
Tracklist:
1. Let Them Fall
2. The Bleeding Ground
3. Vertigo
4. Blessed Night
5. The Waste of Time
6. Dependence
7. Withdrawal