A Spiine egy 2021 márciusában létrejött, két főből álló ausztrál, független blackened doom projekt Sesca Scaarba (a Virgin Black gothic doom metal csapat gitáros-dalszerzője) és Xen (az Antiqva, az Omega Infinity vokalistája, ex-Ne Obliviscaris) közreműködésével. A zenekar neve a „spine” (gerinc) angol szóból származik, a szóközi „i” megkettőzésével, utalásként a két alkotó szoros együttműködésére. Sesca egy helyütt ezt írja az ő és Xen között fennálló szoros művészi kapcsolatról: „Hangzás szempontjából alteregók – érzelmi téren morbidul rokon lelkek.” (Sesca Facebook oldala, 2021. márc. 17). Mindez a Spiine sajátosan egyedi névválasztására is magyarázatot ad: „A gerinc egyszerre erő és gyengeség a húsban – itt azonban két gerincet egyesítünk, hogy megerősítsük elhatározásunkat: zenénkkel, feketére festett, nyomorult kétségbeesésünkkel terheljük meg a világot.” (Spiine Facebook, 2021. feb. 21). „Két gerinc / egy cél / nincs jövő” – írja Sesca 2023. február 13-án.
Amikor felidézzük a két művész zenekarainak (a Virgin Black-nek és a Ne Obliviscaris-nak) a 2020-as évek eleji történetét, a fenti gondolatszilánkok hirtelen további asszociációkat is gerjeszthetnek. A doom metal sötét atmoszféráját, a gothic metal drámaiságát és a klasszikus zene elemeit ötvöző Virgin Black ekkorra már túl volt egy hosszabb, 2008 és 2018 közötti szüneten, és csak tíz évvel a 2008-ban kiadott Requiem – Fortissimo albumuk után sikerült nekik útjára bocsátani a Requiem trilógia legelső, még 2006-ban az Adelaide Szimfonikus Zenekar és vendégelőadók szereplésével felvett első részét, a Requiem – Pianissimo-t. Kiadót is váltottak, majd a Dark Escapes Music-kal való szerződésüket követően a Requiem trilógia mellett végre a korai Virgin Black albumok (Sombre Romantic (2001); Elegant… and Dying (2003)) is felkerültek a streaming platformokra. Az énekes Rowan London azonban 2020 óta egy súlyos meningococcus-fertőzés miatt kialakult agyhártyagyulladás és annak hosszú távú következményei miatt krónikus egészségügyi problémákkal küzd, a zenekar új anyagot nem adott ki, és élő fellépéseket sem tudtak vállalni. Ezzel egyidejűleg az ausztrál dallamos progresszív metalosok, a Ne Obliviscaris háza táján is viharos változások előszeleit lehetett érezni. A csapat már a 2010-es évek második felétől fogva komoly kihívássokkal kellett, hogy megküzdjön. Xen személyes és egészségügyi okokból kifolyólag nem tudott részt venni sem a zenekar legutolsó albumát (Exul, 2023) bemutató európai és USA/Kanada turnékon, sem pedig a 2024-re betervezett koncerteken. Az extrém metalban gyökerező, de death, black, thrash és dallamos metal, továbbá klasszikus és jazz hatásokat is beépítő Ne Obliviscaris alapítója végül a zenekarban eltöltött 22 év után bejelentette, hogy bármennyire is fájdalmas ez számára, személyes okokból (elsősorban a turnézással kapcsolatos nehézségek miatt, és azért, hogy három másik feltörekvő együttesére – Spiine, Omega Infinity, Antiqva – koncentrálhasson) kilép a csapatból. „A hajtóerő számomra mindig és mindenekelőtt maga az alkotói folyamat volt – a művészetben, a zenében, az írásban és mindenben, ami a háttérben zajlik –, nem pedig az, hogy minden este a reflektorfényben álljak. Ezért azt tervezem, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek ezekre a dolgokra” (Xen közleménye a zenekarból történt kiválása kapcsán, 2025. január 28-án). Nem meglepő tehát, hogy a két ausztrál kreatív zseni egy mindkettőjük számára nehéz és sok szempontból fájdalmas időszak közepette egymásra talált az alkotói folyamat során.
A Spiine megalakulásának bejelentése komoly visszhangot váltott ki a két alkotó pályafutását figyelemmel kísérő rajongók és a szakma körében egyaránt. Sesca szerint a dalszerzés folyamán mindkét művész „letért saját útjáról, hogy a szövet szálai magukat szőhessék egybe” (Facebook, 2021. szept. 3). Valóban, ahogy a hegeli dialektikában a tézis és antitézis magasabb fokra lép a szintézis során, a Spiine sem egyszerűen egy Virgin Black vagy Ne Obliviscaris kópiazenekar lett. Sokkal több annál – de erről bővebben majd később, a zene tárgyalásánál lesz még bőven szó. A 100%-ban saját finanszírozásból készült bemutatkozó anyag, a Tetraptych felvételei meglehetősen gyorsan, már 2021 szeptemberében megkezdődtek. A gitárokat Sesca játszotta fel, a vokálokat némiképp időben elcsúszva Xen vette fel, a dobokat és a basszusgitárt pedig olyan kiváló session-zenészek közreműködésével rögzítették, mint Waltteri Väyrynen (Opeth, ex Paradise Lost stb.) és Lena Abé (My Dying Bride). A mixelést és masterelést Mark Kelson (Lucidity Sound), illetve Joseph Carra (Crystal Mastering) végezték. A Tetraptych ugyan csak 2025. március 27-én jelenik majd meg, de ezt megelőzően 2025. február 5-én a zenekar Bandcamp oldalán már elérhetővé vált az album első tétele, a Myroblysiia, amelyhez egy YouTube-ra feltöltött videó is készült. Ebben a videóban egészen sajátos képi világot ismerhetünk meg: a Sesca és Xen által festett éjsötét zenei víziók mellett a japán kortárs tánc, a butoh egyik kiváló képviselője, Atsushi Takenouchi mozdulatai ragadnak magukkal minket, és sodornak bele a Spiine világának örvényébe.
Hogy milyen zene is a Spiine szinte semmihez nem hasonlítható, fájdalmas és gyönyörűségesen művészi univerzuma? Nehéz ezt szavakba önteni. Kategóriákat, definíciókat nyilván mindenhez találhatunk (és kell is találnunk – ez a dolgokról való fogalomalkotás alapja), de azért arra mindig figyelmet kell fordítani, hogy a kategorizálás során ne vesszen el a lényegi, az egyedi, a különleges. Talán erre utalt Sesca is, amikor az indiai filozófust, Jiddu Krishnamurti-t idézte: „Attól a naptól kezdve, hogy a madár nevét megtanítod a gyereknek, a gyerek soha többé nem látja azt a madarat” (Facebook, 2022. feb. 25). Amikor tehát depressive suicidal black metalról, blackened doom-ról, vagy éppen funeral doom-ról beszélünk a Tetraptych kapcsán, ne felejtsük el, hogy bár ezek a kategóriák segítenek irányba állítani a gondolkodásunkat és eligazodni a műfaji sajátságok átláthatatlan erdejében, a Spiine bemutatkozó albuma mégis több ezeknél: túlfeszíti az imént felsorolt műfajok kereteit. Sesca egy alkalommal így írt erről Facebook oldalán: „ha le akarjuk írni ezt az albumot, egy csodaszép zen idézetbe tudjuk befoglalni: „amikor leégett a házam, akadálytalan kilátást nyertem a holdfényes égre”. Ez az album az égő, pusztító fájdalom, de egyúttal a holdfényes ég is.” (2021. dec. 1). „Solve et coagula” – mondja az ősi latin, mondják az eleusziszi misztériumok beavatottjai, és az alkimisták is: „oldd fel és engedd újra összeállni”. Újat csak a régi elpusztítása révén alkothatunk. A Tetraptych konkrét mondanivalójára lefordítva ez nem más, mint egyfajta „aláereszkedés az ember saját pszichéjébe, ahol a feloldódás utat enged az átalakulásnak. A szenvedés olyan ajtókon vonszol át bennünket, amiket magunktól sohasem nyitottunk volna ki – ahol az általunk nem is ismert „én” arra vár, hogy felemelkedhessen.” (Sesca Facebook-ja, 2025. január 30). Olyan ez talán, mint az athoszi kolostor homlokzatán álló görög nyelvű felirat, amely ugyanezt az eleusziszi titkos üzenetet fogalmazza meg: „Ha még halálod előtt meghalsz, nem halsz meg halálod napján.” Mindannyiunkban van egy rész, amely irtózik a megsemmisüléstől – és miközben megtisztulásra, felemelkedésre vágyik, ezért akár óriási árat is kész fizetni. Olyasmi ez, amely már a transzcendens régiókba vezet át minket: erre utalnak talán az album kitekintései is a szakrális, transzcendens világba.
Mi is hát ez a Tetraptych? A tetraptih egy képzőművészeti fogalom: olyan kép (nem ritkán oltárkép), amely négy szervesen egymáshoz kapcsolódó részből áll. Nehéz ebben nem észre venni az utalást az album 64 perces össz-játékidejét kitevő négy tételre. Üdítő változatosság számomra egy olyan műalkotást végighallgatni, amelyben a kortárs zenei világban eluralkodott trendekkel szemben az előadók nem limitálják a számok játékidejét 3-4 percre. Talán igaz, hogy az emberi figyelem mintha egyre rövidebb időtartamokra lenne képes csupán koncentrálni, ám egy olyan őszinte műalkotás, mint a Tetraptych nem kell, hogy ehhez igazítsa saját időhatárait, nem kell, hogy a priori módon már eleve öncenzúrát gyakoroljon. A Spiine által művészi módon megfestett tetraptih képei ezért 14-17 percen keresztül szabadon bomlanak ki előttünk, hömpölygő, monumentális, az emberi szenvedés legmélyére irányuló zarándokút képeit elénk táró tételek formájában öltve testet. A zarándoklat ősi gyakorlatában a zarándok aláereszkedik a lélek rejtett zugaiba és találkozik az árnyékkal – az árnyék azonban ez esetben nem ellenségként, hanem vezetőként mutatja meg önmagát. Transzformáció és beavatás ez, amely veszteségen, fájdalmon keresztül valósul meg, hogy végül a katarzishoz vezessen el minket. Végül csak az marad, amely képes volt kiállni a transzformáció mindent összezúzó súlyát.
A zarándoklat négy stációja közül a legelső a Myroblysiia – ezzel a tétellel indul leereszkedésünk a saját belső énünk legbelső régióiba. A myroblysia (μυροβλυσία) a korai görög egyházból eredő kifejezés, amely a szentek ereklyéiből kibocsátott, gyógyítónak gondolt illat vagy olaj kibocsátását-kiizzadását jelenti, de egyúttal ontológiai jelentéssel is bír, amely keresztény szóhasználattal élve „az isteni kegyelem állapotában való létre” utal. Talán ezt az értelmezést erősíti meg direkt módon a dal végén a „radiant in rot” („rothadásban tündöklő”) sor többszöri megismétlése is. Mielőtt azonban ide eljutunk, számos olyan motívum ragadja meg figyelmünket, amely útjelzőként szolgál a lélek sötét éjszakájába való alámerítkezésünkben. Noha sem a Myroblysiia (vegyük észre, hogy a kettős „i” hang nem csak a zenekar nevében, hanem a számok címeiben is megjelenik!) sem pedig az album másik három tétele nem ragaszkodik a hagyományos dalszerkezetek által diktált keretekhez (a 15 perc körüli szerzemények a klasszikus zenéhez hasonlóan tétel-szerűen, egymással szerves egységben levő, mégis valamiképpen önálló részekre oszlanak), a dal szerkezete mégis rendkívül tudatosan épül fel. Sesca azonnal felismerhető, karakterisztikus gitárjátéka vezet minket: nem csupán előadói stílusa, de a Requiem-érában tökéletesre csiszolt gitárhangzása is egyedi, semmi mással össze nem téveszthető. Xen elképesztő verzatilitással előadott vokáljai gazdagon hömpölyögnek a gitárok alkotta talapzat fölött: az embernek szinte az érzése, hogy nem is egy, hanem több énekes szerepel az albumon, annyiféle érzelmet, hangulatot és hangzást képes ugyanazzal a torokkal megformálni. Sesca gitárjai mellett a dobok, a basszusgitár és a szimfonikus betétek is mindig pontos összhangban vannak a vokális részekkel, sőt, bizonyos pillanatokban ki is emelkednek a szonikus óceán mélységeiből (pl. 8:54-nél Sesca egyik hátborzongatóan gyönyörű gitárdallama szinte letaglóz: a gitár szinte zokog. Vagy a 13:23-nál elképesztő erővel és szépséggel előre törő, funeral doom-ot megidéző szimfonikus betét is nagyban hozzájárul a „radiant in rot” („rothadásban tündöklő”) sorok coda-jához).
Aztán eljutunk a kínokon és szenvedésen átvezető zarándoklat második szakaszába, a Glaciial-hoz (a „glacial” szó jelentése magyarul: „jeges, jégkorszaki”). A tétel címe és a súlyosan, szinte kalapácsütés-szerű ritmizálással felépített, masszív vokál egyből megadja számunkra a megfelelő lökést utunk folytatásához. Az elidegenedés, a magány és a kétségbeesés hangjai ezek. A monoton ütések csapásai azonban egyszerre fájdalmasan gyönyörű szimfonikus átvezető részbe torkollnak, amely újra visszavezet minket a szigorúan kötött ritmizálású pörölycsapások világába. Mintha az üllő és kalapács közt, kínban kovácsolódó lélek sikolyait hallgatnánk – ebből a szenvedésből még Sesca hipnotikusan ismétlődő, szinte sikoltó gitárfutamai sem hoznak számunka megszabadulást (7:19). Csupán a 10:23-nál kezdődő, némiképp a My Dying Bride világának hangulatát megidéző átvezető rész (Prize of Beauty, a Songs of Darkness, Words of Light albumról) hoz egyfajta enyhülést. Miután Xen újabb arcát mutatja meg számunkra, minden ismét elsötétül, és a tételt egy Virgin Black-szerű szimfonikus, zokogó gitárokkal kísért finálé koronázza meg.
Zenei alámerülésünk harmadik felvonása az Oubliiette. Az oubliette olyan sajátos pincetípus, amely kizárólag a tetőn elhelyezett csapóajtón át közelíthető meg, a remény és reménytelenség kettősségével kínozva a fogvatartottat: a cellába felülről beszűrődő fény felé vágyás és a megszabadulás reménytelenségének őrjítő dichotómiája ez. A tétel temetési menetre emlékeztető kórussal indul, amely első meghallgatáskor valamiképpen az Adorned in Ashes elején levő férfikart juttatta eszembe a Virgin Black 2003-ban kiadott Elegant… and Dying albumáról. A torzított gitár azonban hamar darabokra szaggatja a míves kórusokat, majd Xen vokálja mintegy berobban az elménkbe. A ritmizálás ekkor feszesebbé válik, és Sesca tolmácsolásában megjelenik a black metal-ban gyakran használt, rendkívül szuggesztív hatású tremolo picking technika is – mintha egy szabadulásért küzdő fogoly kétségbeesett küzdelmének lennénk itt tanúi. Aztán minden lelassul, a küzdelem mintha erejét vesztené, és visszatér a temetési menetre emlékeztető kórus, hogy aztán 4:38-nál Xen mintha egy pincéből üvöltene, fohászkodna fel végső kétségbeesésében. Perlekedés, harag, lázadás – majd egy átvezetés után a felfoghatatlan kétségbeesés – hangjai következnek, szimfonikusok által kísérve. Hátborzongatóan gyönyörű rész ez, amely előkészíti az utolsó tétel katarzisát.
A Wriithe (az angol „writhe” általában valamiféle érzelmi vagy fizikai diszkomfortra utaló szó, jelentése: „fetreng, vonaglik”) komótosan indul: az ember szinte meg tudja ragadni a felszín alatt kitörni készülő feszültséget. Xen ismét új arcát mutatja meg számunkra: mintha valamilyen elképzelhetetlen kínban, vagy belső feszültségtől tépázva hörögne, majd, amikor már nem bírja tovább, egyszerre csak kirobban. A vontatott, málhát cipelő ember küszködésére emlékeztető hangulatú gitárjáték egyre kiteljesedik, egyre szebbé, egyre fenségesebbé válik – a tétel kiteljesedik, olyannyira, hogy 6:17-nél már-már szinte operaária-szerű magaslatokba tör, refrén-szerű, magasztos hangulattal. A kései Pink Floyd-ra emlékeztető pulzálással lüktetnek a tisztán zengő gitárok, majd a tétel az egész album egyik leggyorsabb részébe torkollik: a zene szárnyal, a vokálok egyre felszabadultabbnak és önfeledtebbnek tűnnek, mígnem eljutunk a megváltó katarzishoz és megnyugváshoz.
Ezt a kritikát február végén írom: olyankor, amikor az ember még nem bocsátkozik találgatásokba arra vonatkozólag, hogy mit hozhat még ez az esztendő. Én azonban a Spiine vezetésével már végigjártam a lefelé-befelé, majd felfelé-kifelé vezető zarándokutat, és nem nagyon hiszem, hogy ezek után bármi másra is szükségem lenne. Hangulatilag valami hasonlót (bár kevésbé intenzívet) éltem meg akkor, amikor először hallgattam meg a Cynic-től a Box Up My Bones-t, ám ott csupán az önelvesztés rémisztő érzése, a személytelenben való feloldódás riasztó megszabadulás-érzése maradt meg számomra. A Spiine azonban nem arra hív minket, hogy azáltal leljük meg a belső békénket, hogy feloldódunk a semmiben. A belső zarándokút során a fájdalom kiégeti lelkünkből a salakot, és a katartikus megtisztulás-élmény után valami új, szebb és jobb marad meg belőlünk és számunkra.
A legtisztább művészet ez: lemerít, megtisztít és felemel. Nincs több, amit egy művész a befogadónak adhat.
Kiadó: –
Kiadás éve: 2025
Stílus: Black Doom
Web: facebook.com/spiineofficial
Tracklist:
- Myroblysiia
- Glaciial
- Oubliiette
- Wriithe
Pontszám: 10