Lemezismertetők

STONEBLOOD – Shrines of Morbid Indignity

„Soha ne mondd, hogy soha!” – tartja a mondás. Esetemben ez be is igazolódott. Ha valaki két hónappal ezelőtt azt mondja, hogy A szerelmedtől lettem ilyen szerzői egyszer dallamos black metalt fognak játszani, amiről én mindennek tetejébe ismertetőt írok, sürgősen orvoshoz irányítom az illetőt. Az azóta eltelt hetek folyamán nem pusztán az bizonyosodott be, hogy a projekt valóban létezik, hanem első albumuk is megszületett.

A számos hír, feedback és interjú nyomán szerintem a legtöbb olvasó pontosan tisztában van a Stoneblood születésének szomorú körülményeivel, ezért erről a lehető legrövidebben emlékezem meg. A kreatív habitusáról híres Czakó Dániel (Formorket, Karst, Pagan Megalith, Paragon Zero) szinte fogalom úgy a miskolci, mint az országos black metal undergroundban, de hosszabb ideje már a híres punk rock csapat sorait erősíti. Emiatt csak reménykedni lehetett benne, hogy egyszer visszakacsint, ami most megtörtént ugyan, viszont az alkalom mégsem örömteli. Barátja és korábbi zenésztársa, a szintén miskolci Bonnyay Péter (Aornos, Pagan Megalith, Paragon Zero), a Junkies technikusának 2021-es halála vezette vissza a fekete fém világába. A Shrines of Morbid Indignity dalszövegei eredetileg Bonnyay hagyatékából származnak, amihez Czakó (itt Gravel Shores) zenét írt, majd a többi Junkies-tag bevonásával rögzítették a lemezt.

Rögtön leszögezem, a dallamokkal erősen körülbástyázott, hangzásában mégis a korai norvég black metal hőskorát idéző tizenhárom szerzemény mindegyike letisztult, túlzásoktól mentes, korrekt alkotás. Ha valaki műfajon belülről közelít hozzá, garantáltan nem fog csalódni! Rendhagyó módon, így az ismertető elején ezt csak azért jegyzem meg, mert eleinte nem tudtam hova tenni a produkciót. Attól tartottam, hogy a Stoneblood rockerek stílusidegen kalandozása lesz.

A félelmek azonban megalapozatlannak bizonyultak, s már az intro, a fájdalmas hangvételű Chant of the Outside meggyőzött a srácok elhivatottságáról. A nyitány után azonnal egy, a korai Mayhem zenei világára emlékeztető dal, a Scars Bleeding Fire zúdul ránk. Gravel károgó és Szekeres András tiszta vokálja, kettejük gitár-, illetve Barbaró Attila basszjátéka, valamint Keresztes Viktor dobtémái engem már itt megvettek. A dalszöveg éteri erővel hirdeti, hogy közeleg az idő, amikor „saját magunk legrosszabb rémálmaivá válunk”. Mi ez, ha nem őszinte hitvallás arról, mennyire menthetetlennek látta földünket Bonnyay? A Everlasting Breath és a Dive and Divide két lassúbb, melankolikusabb, énekelgetősebb tételei a lemeznek. Előbbi inkább dobjátéka, utóbbi riffjei miatt emlékezetes számomra. A tiszta bariton szólamokkal teletűzdelt Everlasting Breath hard rockos hatású refrénje mintha kilógna a kompozícióból. Ugyanígy az ismétlődő soroknál – „A várakozó temető/egyre közelebb kerül” – a visszatérő dúdolgatás ámbár emlékezetessé teszi a középtempósra szépen felhúzott Dive and Divide-ot, bennem határozottan idegenérzetet kelt, továbbá azt hiszem rontja a jól eltalált rémképekkel és holt levegővel teli atmoszférát is. Elérkeztünk az alvilág Holdjának dicséretéhez, a Second Moon minden vélt és valós fanyalgásért kárpótol! Ez a lehengerlő szellemidézés, a rákövetkező, szintén zseniális kivitelezésű Downfall Distress-el együtt, mint a hátramaradott strófák kísértetei, a természetfeletti és az elmúlás gondolata borzongató kapcsolatának elbeszélői.

A Shrines of Morbid Indignity közepén egy unikális szerzemény kapott helyet. Az Inner Devil igazolja, hogy Gravel Shores kellő komolysággal, mindazonáltal kreatívan tekintett örökségére. A sötétségbe vetett hitről tartott monológját írója eredetileg death metal albumra szánta, ennek ellenére az egyik legjobb black metal dalnak lett az alapja. Az ebben hallható extrém és dallamos vokál tökéletesen kiegészítik egymást, brutális összhatást keltve a blastbeattel. Az utolsó előtti tétel, az Tortured by Disingenuous Light – The Seventh Shrine esetében éreztem még ugyanezt, annak ellenére, hogy az sokkal punkosabb megszólalással bír. A nyolcadik szám, a Rise of the Titans szövegvilága a hindu Igazság korát, vagyis a Satya Yuga-t eleveníti fel, dicséri annak elesett, névtelen hőseit. A Rise of the Titans figyelmünket a mindennapiságon túlra, az egyénfölötti ideákra irányítja, valamint csendre int a „második Pantheon” előtt. A Weeping Hollowness, a pogózós szakaszaival, a negatív dallamaival és gyors váltásaival, noha pillanatok alatt suhan végig, de ez ne tévesszen meg senkit. Minden másodpercében a sötétség dominál, amivel a dalszöveg szinte párbeszédet folytat. Miközben korszakunk közelgő halálát ünnepli, emlékeztet a Mors certa, hora incerta, azaz A halál biztos, az ideje bizonytalan latin mondásra, illetve szembesít a valósággal: az elmúláson nincsen szundi gomb! A soron következő Crown of Ravishment egy mélyről feltörő és haragos, ugyanakkor kifejezetten ragadós dallamokba bújtatott démoni sóhaj éppúgy, mint az ezüst hajnalért kiálltó, The Sign of Evil Royalty. Az utolsó előtti számban, a Tortured by Disingenuous Light – The Seventh Shrine-banölt végső alakot az albumot eleddig átszövő „Anti-kozmikus Sátánizmus hitrendszere”, ami ebben az esetben a mindenben újat és meglepőt kereső, valójában a teljes szellemi kiszolgáltatottságba zuhanó egzisztenciát hívja lázadásra. Félelmetes képeivel megigéz, egyben felszólít a magunkba szállásra. A lezárására hivatott Alexander, magától Bonnyaytól származik. A dark ambient szerzemény az egyetlen instrumentális eleme az albumnak – illő befejezés.

A felvételek a Spiritside és a Victim Studiókban készültek. A mastering Kosovics István hozzáértését dicséri. A sötét rituálét idéző, szemet gyönyörködtető borítót a német Ikosidio rajzolta.

A gyors és lassabb dalok tökéletesen összeválogatott, alapvetően középtempós egyvelegeként felépülő, 49 percnyi opusgyűjtemény annak ellenére, hogy emléklemezről beszélünk, nem nyomasztó és nem viseli meg a műfaj iránt annyira nem rajongó hallgatókat sem. A korong sokkal inkább befelé mélyülő, mintsem borúlátó hatást ébreszt. Nagyon remélem a Junkies tagsága nem oldalvizes zenekarként tekint majd a Stoneblood-ra, mert attól sokkal többet hoztak itt össze.

Végezetül mit mondhatnék mást, minthogy a Stoneblood beváltotta ígéretét. A Shrines of Morbid Indignity a saját lábán álló, méltóságteljes főhajtás és megemlékezés a művészi komolyság őszinte kifejezése lett. Ez a mű él és hat, ha megértjük, gondolatai átszövik majd lelkünket.

Kiadó: Metal.hu
Kiadás éve: 2022
Stílus: Melodic Black Metal
Web: facebook.com/stonebloodband

Tracklist:

  1. Chant of the Outside
  2. Scars Bleeding Fire
  3. Everlasting Breath
  4. Dive and Divide
  5. Second Moon
  6. Downfall Distress
  7. Inner Devil
  8. Rise of the Titans
  9. Weeping Hollowness
  10. Crown of Ravishment
  11. The Sign of Evil Royalty
  12. Tortured by Disingenuous Light – The Seventh Shrine
  13. Alexander

Pontszám: 9

Kapcsolódó cikkek

Megjelent a Stoneblood Shrines of Morbid Indignity című nagylemeze!

KMZ

Second Moon dalpremier a Stoneblood-tól, a black metalos Junkies-projekttől

KMZ

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek