Kiadó: Hydra Head Records
Weboldal: –
Kiadás éve: 2008
Stílus: Psychedelic Beat / Stoner / Rock
(scroll down for English Version)
Hát, azt hiszem, a Stove Bredsky név nem jelent sok ember számára semmit, bezzeg a Stephen Brodsky (igen, ez utóbbi név szójátéka az előző) a Cave In, a The Octave Museum vagy épp a Pet Genius rajongóknak annál többet. Ez a nagyrészt behatározhatatlan pszichedelikus/blues/(stoner)rock/beat keverék a tökig betépett arcoknak igazi csemege lesz, a többiek, pedig lehet, hogy furán néznek majd maguk elé. Ez az igazi ideszakadt poszt hippi figura olyan zenét tol, amihez vájt fülekre és rengeteg megelőző zenei hatásra van szükség. Könnyen befogadható lemez, érett dalokkal, finomságokkal, áttetszőséggel. Ajánlani mindenkinek tudom, de hogy kinek fogja a gyűjteményét szaporítani igazán? Nehéz megmondani.
A Blue Seclusion egy véget nem érő hangulatra, egy merev koncentrálásra, ugyanakkor egy pszichedelikus szabadesésre hasonlít… felfoghatjuk intronak is ezt az instrumentális számot, ahol a mindenféle effekt hatására virágba borulnak az óceánok a naplemente fényénél… a vége felível, már-már elsodor, viszont az utána következő szám, a Dead Of Winter visszaránt ebbe a világba. Úgy indul be, ahogy egy karcos stoner lemez gitárjai vetítik ki magukból a fém érzetét, a kő merevségét, a koszosságot. Persze ez sem teljesen igaz, mert van alatta egy elcsúszott, széteső hang, ami felborítja az egészet- egy maréknyi elszállás valamelyik égitesten. Közben bejön egy ’60-as éveket idéző beat ének, kissé kócos frizurával, hideg öltönyökkel, sablon élettel. Felrobbannak a húrok az akusztikus hangzáson, a dob eleven dübörgése, a basszusgitár tónusai kegyetlenül eltaláltak.
A Mayfly inkább a beat és rockzene keveredése, persze erősen előnyben van a rock, a gitárok hol háttérben zúgása, hol előtérben való tekerése, az erőteljes ritmushangszerek hangzása. Az ének itt már inkább a ’70-es évek bakelitjeit elevenítik meg. Kellemes ritmusok követik egymást, jól kidolgozott szerkezeti felépítés, stílusjegyek ezerrel ötvözve- de nagyon érzékletesen. Mindenből az elevenség sugárzik, semmi hitehagyottság vagy zavarodott érzelemvilág, mint ahogy az a borítófotóból várható lenne.
A Dead Battery egy érdekes dolog… koszos, zajos, hideg színekkel teli kezdés, majd egy főképp stoner/rock hatásokat ötvöző muzsika bontja szirmait a melankolikus dallamok mezőjén, a lassú folyam mégis inkább szép, őszi hangulatot idéz, amely épp megszületik az örökkévalóságnak egy porszemeként, mintsem valami depressziós hangulatot. Inkább nyugodt ez a szám, a kellemessé váló zajokkal, a finom gitárral, az élettel teli énekkel.
A Blood Red Blues itt-ott amolyan Beatles-es színezettel bír, persze lehangolt gitárokkal, akusztikus betétekkel, egy csillag széléről bámulva a sivatag egy kaktuszára. Az biztos, hogy ezek a hangok itt hatalmas utazásra viszik el az embert. A tompa hangulatot megszakító betétek simulékonysága, enyhén cinikus éle kitűnő kontrasztot ad, lefest mindent. Elsuhanó vidékek, szétcsúszott képek, tompa, püfögő dob… a kemény játék itt is megmutatkozik, a verzetéma alatt a ritmusszekció odacsap.
A Spacegirl Saturn miről másról szólna, ha nem egy pszichedelikus utazásról? Itt is domináns a beat a témák egy részében, de különböző finom ötvöződések felbukkannak. A váltások remekül vannak megoldva, a szerkezet könnyű, az ének dallamos; a felvétel tiszta, de ugyanakkor enyhén karcos hangzása felold minden görcsöt. Enyhe lebegés, megfelelő effektek jó helyen (nem összevissza, mint sok bandánál), minden kidolgozottságot sugall. Alaphangok ezek, ügyesen tálalva, egy olyan embertől, aki tudja, mit csinál.
A Failure egy elszállós szám rockba oltva, olyan ’70-es évek módjára (néhol beugrik az Amon Düül II., hogy csak egy példát említsek), az énekes rész egy nagy elborulás, hol egy szabad téren szárnnyal, hol meg az alagút falairól verődik vissza. A gitár recseg, a hangzás koszos és szakadt, megfáradtan boldog a dallam. Lemegy a nap a poros út felett. A dob dinamikus játéka, a basszustémák egyszerűsége mindezt egyetlen képbe oltja, minden együtt lebeg a messzeségben… hú, elég rendes kattanás ez is.
A Fall Days enyhe disszonanciája miatt lett olyan elkülönülő, olyan fura, hogy kilóg egy kicsit első hallásra a sorból. Tény, ami tény- itt alaptémákkal operálnak a fiúk, olyan klasszikus elemekkel, amiket minden zenésznek ismernie kell, bár ettől függetlenül mégis valami érdekes dolog jött ki a kezeik közül. A szétesett hangzás mintha egy drogos látomásait vetítené ki, érdekes, áttetsző színekkel, ahol minden különös, fura, rémisztő és megmosolyogtató egyszerre. A hangszerelés megszólalása teszi feszültté és kellemessé egyszerre az egészet.
A Rainbow No More úgy szól, mintha a hatvanas évekbe csöppentünk volna vissza (kivéve az erőteljes gitár és basszus hangjait), de az ének egyedisége ezt is megkeveri. A tompa, monoton zajok, érzékeny dallamok suttognak, feszülnek, simogatnak. Tökéletes hétköznapi filmkockák peregnek, miközben egyik jelenetből a másikba bukunk át, és végül eltűnünk a horizonton.
A Trout is egy a sok finomság közül, ami a lemezen található, végletekig kidolgozott, felcsigázó erővel bír, pedig abszolút nem egy gyors tempójú dalról van szó, és az akusztikus gitárra és némi effektre megkomponált darab csak egy átvezető tulajdonképp… lecsengés, lecsengés helyett.
Az Orange Sunshine Medicine szerkezete is laza szövetekkel ivódik bele a napok végtelenébe, harmonikus gitár riffek törnek fel, de finoman lebegve a félálom és az éberség között. Az ének ugyanerre törekszik, selymesen körülvesz, altat, de egyben ébren is tart. Félig betépve valamelyik bolygó valamelyik sivatagjában kóborlás, lélegzés és varázslat. Itt is olyan színekkel dolgozik Stove Bredsky, ami kiemeli az egészet, olyan kontúrt ad neki, amely más, eddig nem nagyon ismert élményeket kínál- tisztán is.
A Splatterbrain ismét visszakanyarodik az effektezett, zajos szerkezet felé, visszatér a monoton dob, vissza az eklektikus pörgés, kívül mindenen. A gitárok nagyon hátul szólnak, a dob nagyon elől, de ennek is meghatározó szerepe van. Az erősebb részek kiragadják az addigi hangulatból egy pillanatra az embert, majd újra a szédülés jön, újra a rácsodálkozás, a szabadesés a hangok hátán. Hihetetlen jó.
A The Coattail Rider kezdő hangjai úgy szólnak, mint egy ötvenes évekbeli sci-fi film zenéje, a váltás után nyomokban megmarad ez a hangulat, bár sokkal borultabb témákkal, amúgy stoner rock módra. Az ének itt is marad a lazább hangnál, persze így is elég szétesett a szám. A kaotikus lassulás a közepén, a nyomott hangulat lezárásképp elég beteg.
A Chine megmarad a lassú, enyhén stoner/sludge vonalnál, letompított hangszínekkel, lassú, monoton őrléssel, idegeket tépő harmóniákkal. Az énekrész alatt szomorú zenei betét szól, az ének is patetikusabb mint eddig. Az alaptémák megtört lendülete egy-egy hullámtörés a sziklákon, a lezárás egy disszonáns búcsúzás a túlmelegedő színektől.
A Return The Rain jön a sorban, igazából valahová a „Middle” korszakos Pink Floyd, és a Led Zeppelin finomabb érája közé tenném be hangulatilag ezt a dalt. Egy szál akusztikus gitár, effektek, finom vokál- mindez egy gyönyörű képben kibontakozva. Éppen csak átúszik rajtunk, de olyan nyomot hagy, ami egy darabig nem tűnik el belőlünk
Az Untitled a „60-as évek jellemző jegyeivel van megáldva zeneileg. Rövid kis intermezzo tulajdonképp, finom átváltozás két dal között, szárnyalás és zuhanás közben… az eleje kissé nyers, de végül az élvezetek felé vezet.
A Prospect Hill ismét a lassabb, súlyosan örlős stoner/sludge zenéhez nyúlik vissza, egy-egy betét azonban itt zavaróbbra sikerült, de maga a szám kilencven százalékos, ha valaki szereti az ilyen muzsikákat. Az ének abszolút nem zavaró benne, lehet ez ellen tiltakozni persze, de fölösleges. Mély hangulati elemeket vonultat fel, semmi könyörület, színarany depresszió felhője vonul a lélek óceánja fölé, sötétre festve a vizet.
Az utolsó nóta A Swelling Hope címet viseli. Finom dallamokkal indít ez a lebegős szám is, effekteket használva itt is, jól felépítve az egymást követő hangulatokat. Az instrumentális nóta egy viszlát intés valahonnan az éterből és mindenből, hallucinációk ezrét mozdítva meg szárnyra kel a képzelet, és vele utazik a nyugalom is. Tartalmasra sikerült ez a track is, finom árnyalataival, jól kihasznált szerkezetével. Az egész lemezről csak azt tudom mondani, hogy eszméletlen belső hangokkal bír, és javaslom minden vájtfülű számára legalább annyira kötelezően, mint bárki másnak.
———————————
ENGLISH VERSION:
Well, I think the name Stove Bredsky does not mean anything to anyone, however, Stephen Brodsky’s (yeah, it’s a word-play) name does tell more to the fans of Cave In, The Octave Museum or Pet Genius. This, for the most part, uncategorizable psychedelic/blues(stoner) rock beat mixture could be a fave amongst stoned as hell guys while others may look strange. This real shabby post hippy chap plays such music which requires a sharp-eared listener and preceding musical influence. It’s an easily digestible with mature songs, delicacies, and transparency. I can recommend to everyone but whose collection this will be a worthy addition to, it’s hard to tell.
Blue Seclusion is like a never-ending mood, a stark concentration, but, at the same time, it’s like a psychedelic freefall… we can even consider this instrumental track as an intro, where, under the impact of various effects, the ocean’s blooming at the light of sunset, it almost sweeps with the end, but the following song, Dead Of Winter, pulls back to that world. It starts as if the guitars project the feel of metal, the hardness of stone and filth. Of course it’s not entirely true because there is a slipped, disintegrating note under it which upsets the whole thing – a handful of being stoned on some planet. Meanwhile there are some beat vocals reminding of the 60’s, a bit rumpled hair, cold suits and stereotyped life. The strings blow up on the acoustic sonority, the alive tramping of the drums and the tone of the bass is awesome.
Mayfly is rather a blend of beat and rock music, giving more space to rock of course, with the guitars either in the background or playing in the foreground, the sound of the powerful rhythm instruments. Here the vocals remind me of the 70’s vinyl releases. Pleasant rhythms follow each other, the structure is well-built, a lot of stylistic marks amalgamated in a very expressive manner. All this radiates liveliness, no apostate or perplexed emotions as the cover would suggest.
Dead Battery is really an interesting track… it starts off with filthy, noisy, cold colours, and then the music, mixing mainly stoner/rock influences, is blooming on the fields of melancholic melodies, the slow flow, however, evokes a nice, autumnal mood just birthing as a mote of eternity and not a depressive mood. It’s rather a calm song with noises getting pleasant, delicate guitars and vocals full of life.
Blood Red Blues, here and there, has some Beatles feel to it, but of course with down-tuned guitars, acoustic passages, it’s like staring at a cactus of the desert from the edge of a star. That”s sure these sounds take the listener to a journey. The sleekness and slightly cynical edge of passages interrupting the hollow parts make an excellent contrast, paint everything. Skimming countrysides, blurred pictures, hollow, puffing drums… the harder play reveals itself here too, the rhythm section attacks during the verse part.
Spacegirl Saturn of course tells about nothing but a psychedelic journey. Beat themes also dominate here for the most part, but various amalgamations also pop up here and there. The changes are excellent, the structure is light, the vocals are melodic, the recording is clear but the slightly scratching production at the same time resolves everything. Light floating, cool effects at appropriate time (not randomly as at a lot of bands!), everything suggests elaboration. These are basic notes served smartly from a man who knows what he’s doing.
Failure is a stoned track grafted into rock, like the 70’s (to name but a example, Amon Düül II. pops in mind here and there), the vocal parts are very obfuscated, sometimes it flies in the open, sometimes it’s reflected from the walls of a tunnel. The guitar is creaking, the sound is dirty and raunchy, the melody is tiredly happy. The sun is getting down above the dusty road. The dynamic play of drums, the simplicity of bass graft all this into one picture, everything is floating in the distance… a rather interesting journey.
Fall Days has become distinctive due to its dissonance, it’s so strange that it sounds out of place at first listen. That’s a fact that the guys work with basic themes here which are so classic themes that should be known by every musician, nevertheless the result is quite interesting. As if the disintegrating sound would channel the visions of a drug addict, with interesting, transparent colours, where everything is strange, weird, terrifying and funny at the same time. The sound of the instrumentation makes the song both tense and pleasant.
Rainbow No More sounds as a time travelling back to the 60’s (except for the powerful sound of the bass and guitar), but the uniqueness of the vocals also makes this a bit different. The hollow, monotonous noises, sensible melodies whisper, tighten and caress. Perfectly everyday pictures follow each other, while we are tumbling from picture to picture just to disappear at the horizon at last.
Trout is also one of the peculiarities, it’s perfectly worked-out, it has enormous power, though it’s not a fast song, based on acoustic guitar and some effects, a kind of interlude actually, falloff… instead of falloff.
Orange Sunshine Medicine’s structure also soaks into the eternity of suns with loose textures, harmonic guitar riffs erupt levitating gently between being half asleep and fully awake. The vocals also strike for that, gently encompassing, making you sleep yet keeping awake. Roaming half-stoned in an unknown planet’s desert, breathing and magic. Stove Bredsky also works here with colours that emphasize the whole, giving an outline which offers unknown experience – even for a sober mind…
Splatterbrain takes us back again to noisy structures with effects, the monotonous drums return, the eclectic spinning, everything outside. The guitars are rather in the background, while the drums are in the foreground but all this has a determining role. The more powerful parts rive the listener off from his/her current mood for a moment, then again comes the vertigo, the staring at wonderment, freefall at the back of sounds. Unbelievably great.
The starting sounds of The Coattail Rider is like a sci-fi soundtrack from the 50’s… after the break the mood remains here and there but with more obfuscated themes, in the stoner rock vein. The vocals are also loose here, but the track is rather fallen apart. The chaotic slowing in the middle, and the depressed mood at the end are rather sick.
Chine remains at the slow, slightly stoner/sludge line with muted sounds, slow and monotonous grinding, nerve-shredding harmonies. There is a sad inset under the vocals, and vocals are more pathetic than before. The broken buoyancy of basic themes is like waves breaking on rocks, and the closing part is a farewell to the over-warming colours.
The next tune is Return The Rain, and I’d put this somewhere between the „Middle”-era Pink Floyd and the finer times of Led Zeppelin. One single acoustic guitar, effects, fine vocals, all this in a beautiful picture. It’s just slipping through us but leaves a mark we won’t forget soon.
Untitled bears some 60’s sound, musically. It’s a short intermezzo actually, a fine transition between two songs, flying and fall… The first part is a bit raw but then it leads us towards joy.
Prospect Hill is again a slower, heavily grinding stoner/sludge song, some insets, however, here turned out to be a bit disturbing, but the whole thing is 90% if you like this genre. The vocals are absolutely cool, you can protest against it of course but it’s no use in it. The tracks presents deep emotional pictures, no mercy, a cloud of golden depression is floating above the soul’s ocean, painting the waters dark.
The last song is titled Swelling Hope: This floating tune also starts with fine sounds using some effects, building the moods in a cool way. This is instrumental piece is a farewell from somewhere the ether and all. Moving thousands of hallucinations the imagination flies and takes calm with it. This also turned out to be a neat track with fine shades and its well-used structure. I can only say of the whole album that it bears unbelievable inner voices, and I recommend it to both sharp-eared listeners and to everyone.
Tracklist:
1. Blue Seclusion
2. Dead of Winter
3. Mayfly
4. Dead Battery
5. Blood Red Blues
6. Spacegirl Saturn
7. Failure
8. Fall Days
9. Rainbow No More
10. Trout
11. Orange Sunshine Medicine
12. Splatterbrain
13. The Coattail Rider
14. Chine
15. Return to Rain
16. Untitled
17. Prospect Hill
18. A Swelling Hope