Kiadó: Frontiers Records
Weboldal: –
Kiadás éve: 2010
Stílus: Melodic Rock
Brief Sum: This is a boring and slobbery album, with meaningless lyrics, commonplace, predictable vocal and so powerful bass (or guitars forced to the background) which isn’t typical of this genre. The power of the rock is lost in this conception, it is modern though I don’t like it one bit.
Október közepén jelenik meg Európában az új Strangeways album. Hallgatva a dalokat, felmerül bennem hogy a kiadó által meghatározott AOR műfajt hogyan is lehet értékelni, hol lehet meghúzni ennek a műfajnak a zenei határait, amelyek kétségkívül összeérnek a rock-al, hard-rockal, metállal, punkkal, metál-lírával. Nem egy AOR műfajú lemezt és zenekart szerettem annak idején, hogy mást ne mondjak Enuff Znuff, Poison, Ratt és társai, az hogy valami „adult oriented” zenét nem, csak egy erre figyelmeztető címkét tesz hozzá a zenéhez, azt is csak a borítón. Kíváncsi voltam tehát ez mit jelent ma egy nem teljesen echte amerikai zenekarnak.
A Strangeways első albuma 1984-ban jelent meg, tehát a műfajról kevés újat lehetne mondani nekik. Leginkább énekescserék ritkították a soraikat, nem sok lemezt adtak ki hosszú fennállásuk alatt, mindössze 6 albumuk jelent meg, és egy válogatás 2003-ban.
A Strangeways műfaji meghatározása a kiadó szerint „british AOR”, ami miért is ne lehetne, de kellene bele egy minimális európai íz ahhoz hogy ezt megértsem miért is van így. Nagyrészt nem szoktam vitába szállni egy kiadó műfaji megjelölésével, de ez az album konkrétan kizárólag nyál-rockot és minimális punkot tartalmaz. Amennyiben az AOR műfajú zenéket a fent említett régi kedvenceim is képviselik, ez az album nem fér bele sehogy az AOR meghatározásba.
Az első dal olyan szinten punkos, hogy a műfaj szelídebb képviselők jutottak róla az eszembe, mint pl. a Buzzcocks, ami definiáltan punk, annak viszont egyedi, és tökéletes. A továbbiakban visszavettek a tempóból, és dalokon keresztül folyamatosan és unalmasan folyik a nyál. Nem lenne ezzel sem baj, végig tudok én hallgatni egy lírai dalokkal teli lemezt, de ezek a dalok kidolgozatlanok, álmosak, és a hangzásuk is messze elmarad attól ami ma egy nem sebtében, a garázsban felvett (stúdió)albumtól elvár az ember. Talán egyedül a basszus-gitársáv van rendesen felvéve, megszólaltatva és kitalálva. Az ének nyávog, a gitár cincog, a kíséret kásás, a szóló csak akkor tűnik szólónak ha nincs alatta kíséret. Jók a vokálok, de talán ez a hibák mellett kevés egy jó AOR albumhoz.
Attól tartok a Strangeways félreértette a modern zenei törekvéseket, és úgy gondolta, az AOR műfajt, ami az „adult orientáltság” mellett meglehetősen és egyértelműen rockos és dögös is, elég ha a basszusgitár képviseli. Unalmasan, nyálasan csajozós lemez ez, semmitmondó énektémákkal, sablonos, előre kiszámítható vokállal, és olyan erőteljes basszussal (vagy háttérbe kásított kísérőgitárokkal) amik erre a műfajra semmiképp sem jellemzőek. A rock dögje veszett ebben a koncepcióban, bár lehet modern, nekem semennyire sem jön be. Talán egy menő autóból leeresztett ablakkal csutkára tekerve jó üzenet a mindent elnyomó basszusgitár, de ha hallgatni vagy élvezni is akarjuk a zenét akkor ez kevés. Az rendben van hogy ne ez a műfaj váltsa meg a világot, de mutasson túl a tábortűzi zenélésen, és 20 évvel az első lemez után legalább foltokban tartalmazzon valamit a mások által már kitaposott, zeneileg igen remek és élvezhető műfajból.
Nincs mit szépíteni a dolgon, ha teljesen toleráns vagyok, és a műfaj határait feszegetem is a nyál-pop és az elektronikus zenék irányába, a hangzás miatt legalább -3 pont, az unalom és ötlettelenség miatt még -2, az nem több mint 5. És akkor még nem vontam le semmit a dögtelen, minden rockot nélkülöző koncepcióért és feeling-ért.
Tracklist:
1. Perfect World
2. Borderlines
3. Movin On
4. Time
5. Crackin’ Up Baby
6. Liberty
7. One More Day
8. Bushfire
9. Too Far Gone
10. Can t Let You Go
11. Say What You Want