SUICIDAL ANGELS – Years of Aggression

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt az irományt már hónapokkal ezelőtt terveztem megvalósítani, de mindig közbeszólt az élet és nemhogy a Years of Aggression anyaga, de más se készült el. Azért bízom benne, hogy lesz még némi aktualitása és legalább parányi érdeklődés a gondolataim iránt.

Ez a görög csapat mindig kettősséggel bírt a szívemben, hol a negatív érzést erősítették, hol a kifejezetten szórakoztató, örömmel teli pillanatok megidézésében játszottak szerepet. Azt viszont kategorikusan kijelentem, hogy értékelhetetlent számomra még nem tettek le az asztalra.

A tavaly megjelent album egyszerre hoz mindkét érzésből, de szerencsére a pozitív oldal többet nyom a latba. Persze itt van most is Nick Melissourgos tipikus, ízes angolja, aminek a megszokásához anno idő kellett. Illetve a Slayer hatásokat továbbra sem titkolják, inkább a hallgató arcába verik. Talán ez alkalommal mintha mennyiségre egészségesebb lenne a King-éktől importált riff-halmaz.

Ami a friss kiadvány kezdését illeti, nem szarakodnak, intro és könyörület nélkül belekezdenek a thrash-viharba. Az Endless War amennyire pőre, zúzós dalként indul, annyira izgalmas lesz a közepétől és kifejezetten jó referenciaként szolgál a Suicidal Angels munkásságában.

Mielőtt bárki is azt hiszi, hogy nekiállok egy tradicionális thrash metalban utazó banda albumát számról számra kielemezni, elkeserítő leszek, igazából csak az emlékezetesebbeket emelném ki. A lemezcímadó szerzemény pont ilyen. Bár az agresszió témáját járja körbe a maga módján, de bőven vannak benne szellős pillanatok, nem annyira tömény, mint amennyire várná a hallgató, ráadásul a refrénbe még némi dallam is vegyül.

A Bloody Ground-ot már a klip alapján ismertem, s a zenei tálalás kifejezetten tetszett. Ha lehet ilyen kijelentést tenni (én most megteszem), számomra a tiszta Suicidal Angels. Nehéz egyedit alkotni a thrash világában (is), de itt nem érzek erős tipikus hatásokat, nem arcba mászóak a hangszerek által játszott ritmusok, dallamok.

Már korábban is feltűnt, de mikor rázendítettek a From All the One -ra, az állam a padlót verte, mert kegyetlenül jól szól az anyag. A gitárok természetesen előtérben, de a négyhúros brummogása is szépen kivehető, ráadásul a dobok is gyilkosan szólnak. Az Order of Death viszont egy jó példa arra, hogy mennyire azt érezheti az ember, hogy én ezt már hallottam valahol, de szám közepén jön egy kis rész, amikor némileg megbolondítják a dalt, és így már kevésbé kutakodunk az emlékeink között. Egyébként bőven vállalható szerzemény. „Fuck this, I deliver darkness”

Az egyik legemlékezetesebb és egyben nagyon is atipikus nóta a The Sacred Dance with Chaos, amely, így zárásképpen fennkölt búcsúval szolgál. Kifejezetten örültem, hogy nem lett elrejtve a tracklista közé. Sötét, vészjósló hangulatú, mint thrash-líra maximális élvezetet nyújtó alkotás.

Eddig legtöbbet a Years Of Aggression albumot hallgattam az athéni banda lemezei közül. Értékelendő, hogy mennyire lelkesen emelik (főleg Nick) magasra a thrash metal zászlaját és csak annyira variálják a zenéjüket, amennyire azt a stílus megengedi. Viszont ha a következő album is nagyrészt ”csak” riff-orgia lesz, nagyrészt gyors számokkal, akkor ez így akár unalomba is fulladhat.

De a remény hal meg utoljára…