Kiadó: Century Media
Weboldal: myspace.com/suicidesilence
Kiadás éve: 2011
Stílus: Deathcore
Brief Sum: Suicide Silence released their most boring album and managed to destroy everything that they have built. Facepalm.
A 2002-ben egy sideprojectként indult Suicide Silence 2011-re hatalmas hírnévre tett szert, ami egyértelműen a néhány éve felkapott deathcore hullám ügyes meglovaglásának volt köszönhető. A 2005-ben még a Third Degrees kiadónál megjelent EP számomra azóta is etalon, a 2007-es Cleansing pedig egyenes folytatása volt a már megszokott brutális hangzásvilágnak, csak kicsit jobban kikozmetikázva, befogadhatóbbá téve. A debütalbum ,,slágerei” a mai napig elismert szerzemények, és ha az Unanswered vagy a No Pity For A Coward című szerzeményekre gondolunk ez talán érthető is. Második lemezük, mely a No Time To Bleed címet viselte már sajnos nem ütött akkorát, jó lehet ismertebbé tette a zenekart.
A színtér teljes kiüresedésének következtében a harmadik és egyben vízválasztónak mondott korongon várható volt a kísérletezés, és egyfajta csökönyös elrugaszkodási vágy az eddig megszokott dolgoktól. Számomra ezért sem volt meglepő Frank Mullen fölbukkanása a Suffocationből, de hogy Jonathan Davis mit keres egy Suicide Silence lemezen, azt már végképp nem tudom hová tenni. No Comment. Egyébként ha már itt tartunk, több szerzeményben is fel lehet fedezni nu metalos visszautalásokat a 90-es években hőskorát élő műfaj felelevenítéseként. Ez még tulajdonképpen nem is lenne baj, de annyira semmitmondó témákból épül fel az album, hogy az már szinte fáj. Nekem kínszenvedés volt végighallgatni, és nem is igazán tudok egy olyan számot sem, ami legalább egy kicsit is elnyerte volna a tetszésemet. A Fuck Everything című tracknél meg inkább röhögőgörcsöt kaptam, minthogy letaglózott volna. Ez a teljesen őszintétlen lázadozás már kicsit elcsépelt. Mindemellett unalmas, középtempós riffek uralják a The Black Crownt, és még véletlenül sem teszi egy kicsit sem szellőssé semmi, így egyfajta idegőrlő monotonitást hátrahagyva, ami borzasztóan lefárasztja az embert. Néhol dallamosabb gitározgatások szakítják meg a betonozást, de semmi maradandót nem mutatnak fel a gitárosok. Őszintén szólva elképedve állok a lemez előtt, és próbálom megérteni hova tűnhetett a kezdeti lelkesedés a srácokból, mert bármit is mondanak az interjúkban, ez egy tipikus tucatlemez, amit nyilván azért kellett megjelentetni, hogy a kiadó befogja a száját.
Ha már muszáj pontozni, akkor itt szerencsémre van egy olyan opció, hogy figyelembe veszem magát a hangzást, ami valljuk be hihetetlenül jó. Minden szépen szól, a gitárok vastagok, a dobhangzás tökéletes, talán egy kis bőgő még nem ártott volna, de egyébként zseniális a hangmérnöki munka. A producer az a Steve Evetts volt, aki többek között dolgozott a The Dillinger Escape Plan, az All Out War és a Sepultura lemezein is. Nem tudom, hogy a srác mit gondolt, de ha az ő tanácsainak tudható be ez az ellaposodás, akkor lenne hozzá néhány keresetlen szavam.
Tracklist:
1. Slaves to Substance
2. O.C.D.
3. Human Violence
4. You Only Live Once
5. Fuck Everything
6. March to the Black Crown
7. Witness the Addiction
8. Cross-eyed Catastrophe
9. Smashed
10. The Only Thing That Sets Us Apart
11. Cancerous Skies