Kiadó: AFM Records
Weboldal: myspace.com/symphorcepower
Kiadás éve: 2010
Stílus: Heavy / Power
Brief Sum: Absolutely recommended stuff from this German outfit with a deep musical vision, a constant inclination to experiment with their sound – and full of catchy melodies from one of the most talented vocalists of the whole genre.
„A Symphorce a gyermekem, a Brainstorm a családom!” – nyilatkozta egyszer Andy B. Franck énekes. Mindkét zenekarának gyökerei a hagyományos értelemben vett power metalig nyúlnak vissza, előbbi (a név a „symphony” és a „force” szavak kombinációja) azonban lassabb, súlyosabb megközelítésből, borultabb hangulatban és mai forrásokból is merítve műveli a műfajt. Hősünk most, ha úgy tetszik, ismét a „gyereknevelésre” összpontosít, hiszen a Brainstorm idén – egy eseménydús évet (egy album, egy „best of” válogatás) követően – behúzta a féket, a Symphorce pedig kihozta hetedik lemezét.
Ha röviden akarnám összefoglalni a dolgot, akkor nem történt egyéb, mint hogy a stuttgarti székhelyű brigád három év után leszállított egy albumnyi témát a rá jellemző, amúgy igen rokonszenves stílusban. A középtempókra épülő himnikus metal dalokat érzem meghatározónak, az általuk teremtett atmoszféra nagyjából végigvonul a lemezen. A zongorás nyitószám, a The Eternal sem egyből rohanja le a hallgatót, hanem fokozatosan telepszik rá. Andy helyenként egészen visszafogottan énekel benne. A pörgősebb, bár nem kiugró Until It’s Over után pedig lényegében a fentírt hangulat-és dallamvilág lesz a domináns. A sorból a Sorrow In Our Hearts (amely a címe ellenére nem holmi Gótika Mónika-kesergő) és a The Mindless nótákat emelném ki, míg a The Last Decision a korong leghúzósabb darabjaként érdemel említést. Mindeközben itt-ott sarkos, Rammsteint idéző riffekre vagy rövid, futurisztikusnak gondolt szintis-gépies betétekre is felkapja a fejét az ember. Utóbbiakat nyilván díszítő-színező elemnek szánták, de néhol (lásd / halld: Whatever Hurts intrója) nem csak funkciótlanok, hanem egyenesen komikusan is hatnak. Ezért kár volt! Személyes kedvencem a lemezről a Worlds Seem To Collide a maga bemozdító groove-jával, ügyesen elcsípett kezdőriffjével és azonnal rögzülő refrénjével. Amennyire nem jellemzi az Unrestricted egészét, annyira képes lenne berobbantani a köztudatba a Symphorce nevet, mondjuk videoklippel is megtámogatva. A Cédric „Cede” Dupont – Markus Pohl gitárpáros teljesítménye végig kimagasló, Andy pedig a kevésbé emlékezetes dalokat is elviszi a hátán. Hangjában a Dickinsonos alaptónus mellett olyan kaliberekkel is kimutatható „rokonság”, mint Mats Levén, Warrel Dane vagy Russ Anderson.
Nos, az etalon számomra ezután is a 2002-es PhorcefulAhead marad a bandától. Az idei eresztés azonban, noha Symphorce-viszonylatban nem szolgál eget rengető újdonsággal, szintén több mint korrekt anyag!
Tracklist:
1. The Eternal
2. Until It´s Over
3. Sorrow In Our Hearts
4. Whatever Hurts
5. The Waking Hour
6. Visions
7. The Last Decision
8. The Mindless
9. Worlds Seem To Collide
10. Do You Ever Wonder
11. Am I Am (Bonus)