T.O.M.B. – Terror Winds

Ez egy réges-régi borzalom / vonzalom, mely az azóta már földbe állt Hammer Smashed Sound blog specifikus zenei spektrumának volt köszönhető. A pennsylvaniai T.O.M.B. azaz, a Total Occultic Mechanical Blasphemy 1998 óta ontja magából az obskúrus és pokolidéző hangokat / zajokat, sajátságos csatornáján keresztül. Magán, ezen a mizantróp műfajon belül is nehéz kategorizálni ezt, melyben éppúgy megtalálhatóak az old school black metal hatások, mint a rideg indusztriális elemek, sötét ambient noise szőnyeg és kriptikus drone hullámok közé bújtatva. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha a kanadai WOLD lidércét összeengednéd egy első vonalas északi black metal bandával, aztán a próbateremben rommá módosult tudatállapotban, ipari elemekkel átszőtt, súlyos zenét kezdesz el játszani. Talán a svéd Abruptum képes hasonló szörnyűségekre. A korai időkben annyira amorf volt a T.O.M.B. ördögi lénye, amennyire csak lehet. E torz külső mögött alkot jelenleg is, No One és csapata, mely már akkor annyira „outsider music”-nak számított, mint most. Az évek során rengeteg elismert zenésszel dolgozott együtt (pl.: Hellhammer / Mayhem vagy Mories / Gnaw Their Tongues) mire elnyerte véglegesnek „mondható” alakját. Amit mindig is csodáltam bennük, hogy soha semmilyen szabály nem kötötte őket, gyakorlatilag minden kiadványuk más „mindset”-ben fogant, az elvont feeling viszont minden egyes dalukban máig ott van. Talán a két előző lemez (a Fury Nocturnus és a Thin the Veil) ami formailag dekódolható, direktebb noise / black metal-t rejt, így a nemrég megjelent Terror Winds is (nem meglepő módon) hasonló csapás mentén halad.

Ezek persze kiszámíthatatlan dolgok, sokkal ösztönösebb elveket követ a zene: primális, ősi energiákat szabadít fel, aki kicsit közelebb került a fekete művészetekhez életútja során, az talán sejtheti, miről beszélek. A Terror Winds már a hetedik album a sorban, bő félórás játékideje kellőképp ejti rabul az elmélyülésre / kikapcsolódásra vágyó vagy az épp ismeretlen territóriumra tévedt nekronautákat. A kikapcsolódás szót tiszta valójában értem: a T.O.M.B. esetében viszonylag tömény hangképet kapunk, egy audiális agresszióba oltott okkultista révülést. No One mindig is odafigyelt a soundra, ugyanis a projekt alappillére a specifikus hang (annak felkeresése és rögzítése – lásd field recordings) illetve annak formája / frekvenciája / üzenete. Csak, hogy pár érdekes sztorit meséljek: a Fury Nocturnus hangmintáinak egy része, egy 4 sávos magnó és kontaktmikrofonok segítségével a Mayhem volt gitárosa, Euronymous sírjánál lett rögzítve Oslo-ban. Ha emlékeim nem csalnak, valami ősrégi videóban pedig konkrétan a rituálé szerves része maga a környezet és az abból „fakadó” atmoszféra. Temetők, elhagyatott szellemjárta helyek / házak, paranormális tevékenységek szolgálnak hatásos forrásként a projektentitásához, kb. olyasmi mintha egy spirit / ghost box kelne életre, hogy létrejöjjön a sikeres channeling. Kíváncsi vagyok, hogy például az olaszországi Cefalúban található Thelema Apátság mit adna ki magából a T.O.M.B.-on keresztül (volt már rá precedens, a K11: Voices From Thelema albumát érdemes csekkolni). És hogy egészen pontosak legyünk, e formáció saját maga is egy ilyen eszköz: jöjjön, hát, aminek jönnie kell.

Nem árulok el nagy titkot, hogy ez zömmel tradicionális black metal „onslaught”, 6 szám 34 percben. Élőben rögzítették, ez érződik rajta, nincs semmi trükközés, semmi triggerezés a dobokon, hangos a cintányér, stb. Mintha visszaugrottunk volna az időben 20 – 25 évet. Nyers, koszos, lo-fi felé közelítő OSBM muzsikát kapunk ráspolyosan kemény énekkel, melyben néhol hangulatos váltások szakítják meg a folyamatot. Hogy őszinte legyek, ez a legbefogadhatóbb T.O.M.B. kiadvány, amit eddig letettek az asztalra. A zene sokkal közelebb áll a Judas Iscariot / Clandestine Blaze / Gorgoroth féle vonalhoz, mint az említett rituális zajokhoz / ördögi kakofóniához. Viszont cserébe hallgattatja magát az anyag; karakteres, de nem túlbonyolított riffekből építkezik az album: a sejtelmes intróból kiforduló címadó track egyből magára vonja az obskúrus zenékre fogékonyak fókuszát, olyan mintha egy fekete matéria áramlását néznéd, ahogy lelki szemeid előtt formálódik. Van benne illó és szilárd szubsztancia, pszichésen és mentálisan is hat. A dobtémák is ehhez a sodráshoz igazodnak (gyors – lassú – kimért – újból gyors és többnyire tukatuka). Az In the Ugly Dark ugyanezt a metódust követi, van az egésznek valami alattomosan delejező éle, még talán a szintén amerikai Leviathan ugrott be, az volt ennyire felkavaró, igaz Wrest totál más / világ / dimenzió. A Wraiths / Hatred to All / Frost Tyrants hármasa tovább gerjeszti az örvényt, a Wraiths kifejezetten tetszik, azzal a fanyar feelinggel a belsejében. A záró Reincarnation a maga 11 percével a lemez leghosszabb tétele, itt bontakozik ki jobban a cikkem elején említett rituális drone a korai időkből. Persze ez is átmegy romboló black metalba, csak idő kérdése, viszont van benne valami, ami a háttérben bújik meg. Ami fogva tart. Itt érződik amúgy a több layer / speciális hang használata, idáig csak „finoman” szinte tudat alatt lehetett érzékelni, hogy nem csak klasszikus értelemben vett ének – gitár – basszusgitár – dob alapú zenét halljuk. Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor ez illumináció.