TEARDOWN – Inner Distortions

Kiadó: Grave New Music

Weboldal: www.teardownband.com

Kiadás éve: 2013

Stílus: Melodic Metal

 

(scroll down for English Version)

 

Valahogy mindig a verőfényes tavasz/nyár periódusában sikerül egymásra találnunk a legfrissebb depresszív anyagokkal. Ezúttal a Teardown névre hallgató, finn csapat köszönt be hozzám egy debüttel, amit nem mellesleg közel 12 évébe került elkészítenie a társaságnak – bár meg kell mondjam, talán a Within Temptation 2007-es The Heart Of Everything-je óta nem hallottam ennyire jó gothic metalt, mint amivel az Inner Distortions kínált meg kerek 50 percben.

A bemutatkozás érlelése tehát mindenképpen jó döntésnek bizonyult, noha teljes csöndbe azért sosem burkolózott a zenekar, 2-3 éves időközönként mindig hallattak magukról egy-egy demóval, EP-vel vagy éppen az idei nagylemez előfutáraként két éve kihozott Signs Of (In)humanity single-lel, amire két nóta már fel is került az aktuális kiadvány repertoárjából. Egyébiránt természetesen female fronted felállásról beszélünk, reflektorfényben a lenyűgöző hangú Katja Pieksämäki-vel, aki vokáljával minden egyes percben igen vastagon kiveszi a részét abból, hogy pár hallgatás után, gyakorlatilag képtelenség kivenni a CD-t lejátszóból.

Pedig – ha már a bevezetőben felvetettem a hollandokat – messze nem olyan sláger-orientált felfogásban fogantak a dalok, mint történt az az említett WT korongon. A borító őszinte velünk: a Teardown jóval sötétebb és súlyosabb zenében utazik, mely helyenként a doom műfaj eszköztárából sem fél ihletést meríteni, és bár ebből kifolyólag a csomag határozottan nem 100% napsugarat tartalmaz, a szinte könnyfakasztó tehetség hallatán néha mégis félénk mosoly szökik az arcomra – merthogy ritka kincs ez valóban, különösen a nagy hype után hirtelen kiürült gothic színtéren, ahol a stílus bélyegét ma már jobbára csak félreértelmezett előadók viselik magukon. Itt viszont tényleg szinte áramlik az a klasszikusan elvont, szomorkás, melankólikus, ugyanakkor ezzel egyidőben abszolút magával ragadó atmoszféra, amitől mindig kicsit nosztalgikus érzésem támad, minthacsak hosszú évtizedek elfeledett élményeit élném át újra a jelenkor rekonstrukciójában. A hangulat pedig minden, ebben a közegben legalábbis biztosan.

Katja mellett mindenképpen szeretném külön kiemelni a billentyűs, Pipsa Niemi nevét, aki domináns játékával szintén óriási szerepet vállal az imént említett erős hangulatiságban. Témái akár a tökéletes ecset, mely pont ott és akkor festi színesre – vagy legalábbis ideális árnyalatra – a dalokat, ahol és amikor arra szükség van, maga a hangszer pedig jó gothic zenéhez hűen, oly szervesen alkot egységet a többi hangszerrel, hogy valódi értéke csak akkor tűnik fel igazán, mikor az aláfestés alkalmanként  ki-ki hagy a háttérből (ld. Blank Faces). A jóleső plusz azonban szinte mindenhol megállás nélkül dolgozik a háttérben, pedig még csak nem is különösebben komplex melódiákról van szó – ami egyébként a lemez teljes felépítéséről egyaránt elmondható. Az „egyszerű, de nagyszerű” elv legjobb képviselője a Cold Rooms, személyes kedvencem, ahol tulajdonképpen egy szimpla soft rockos dallamvezetésből érik meg a metal nóta, egy igazi bangelős betéttel a refrén előtt, hogy aztán a percről perce jobban csinosodó összkép Pipsa kiállásával és a meglepetés erejével ható levezető szólóval avanzsáljon az album legnagyszerűbb opuszává. E címért folyó harc legnagyobb konkurenseként a Glass Idol szállt ringbe félelmetesen gyönyörű refrénjével – Katja kétségtelenül itt csillog a legfényesebben, tündéri hangja egészen más dimenzióba emeli a dalt. Noha a riffeknél, és különösen a Horns c. szerzeményben a fentebb pedzegetett doom-os hatások masszívan érezhetők, a témákat egységként kezelve kimondottan könnyen emészthető az anyag, a már kitárgyalt Cold Rooms és Glass Idol mellett, a Dead Cry For The Sun például egyenesen klipért kiáltó nóta. A gördülékeny befogadhatóság bizony mindig nagy úr, minek köszönhetően a Teardown már most köröket ver az olyan hasonszőrű, többlemezes csapatokra, mint a Draconian, a Swallow The Sun vagy a Nox Aurea.

Egyszerűen imádom, ahogy minden egyes hallgatással beljebb és beljebb ránt a hatos a saját kis világába, ahogy a fantasztikus vokál végig fogja a kezem, és ahogy az Everything Ends Here-rel búcsúzik a korong, azt mondatva velem: remélem, nem itt ért véget minden.

——————————————–

ENGLISH VERSION:

For some reason, I always find my way to the freshest depressive materials in the season of spring and searing sun. This time, the Finnish Teardown knocked on my door with their brand new debut album, which includes almost 12 years of hard work of the team anyway – though I have to say, maybe I haven’t heared that good gothic metal since Within Temptation’s The Heart Of Everything has been released in 2007.

So mellowing the actual introduction was definitely a good decision, albeit the band didn’t remain in complete silence during the passing years. In a period of 2 or 3 years, there was always a demo, an EP or a single coming out, like the album’s messenger Signs Of (In)humanity with two songs off this current record. By the way, we’re talking about female fronted music for sure, in spotlight with the extremely talented frontlady, Katja Pieksämäki, who has a really significant role in the fact that once I started to play the disc, practically, it’s impossible to take out the CD from my player anymore.

Even though – once I mentioned the Dutch in the prologue – Teardown hasn’t worked in such hit-oriented uptake like WT did at their best opus. The cover is honest with us: this group plays darker’n’harsher, and they also weren’t scared of using some influence from the doom genre as well. Of course it means, it doesn’t contain 100% sunshine, but hearing the almost lachrymose talent, sometimes there is a shy smile pop up on my face while listening these songs. Because it’s a rare treasure indeed, especially in the suddenly deflated gothic scene after the hype, where nowadays only a few misunderstood artist wearing the tag of the style. But here, we can really feel the flowing of the traditional abstract, melancholic atmosphere, while at the same time, it’s truly captivating and because of that, I always get a little bit nostalgic, as if I was reliving the forgotten joy of long gone decades served in the present’s reconstruction. And this feeling means everything – everything, in this genre.

Beside Katja, I feel important to speak about Pipsa Niemi at the keyboards, whose dominant play also took a huge part from the mentioned frame of mind. Her themes are like the perfect brush, what paints the colours – well, at least the ideal shade – there and then, when and where it’s necessary. No more, no less – the instrument becomes the part of the music so naturally (like it used to in actual good gothic music) that the real value of it only shows up, when the sound sometimes missing here and there from the background (vid. Blank Faces). But the pleasant plus is among the lines almost everywhere, it always add something to the overall, even though they aren’t particularly complex – which can we say in the connection of the whole record too. Cold Rooms, my personal favorite song is the perfect example of the „simple but gorgeous” principle. It unfolds from a very plain soft rock theme ’til it becomes a metal song with an awesome headbanging part before the refrain, and then it just turns better and better in every second with the great interline of Pipsa and finally the closing (and surprisingly implanted) solo what makes the song The Best on this release. The biggest rival in this race was definitely Glass Idol with it’s incredibly beauteous refrain – Katja shines the brightest here, her fairy voice easily takes the song into a higher level of quality. Like I said earlier, there is a massive doom touch in the package, you can specially sense it in the riffs and mostly in the track called Horns, at around half time of the total duration, but if we’re looking at the components as a unity and not just various pieces, it’s not hard to realize, that it’s specifically an eupeptic material. Beside the already discussed Cold Rooms and Glass Idol, Dead Cry For The Sun for instance, obviously shouts for a video clip. And actually, this is a good thing. Being acceptable without any bothersome obstacle is huge, and thanks to that, Teardown is already far beyond the quality of more known fellow bands like Draconian, Swallow The Sun or Nox Aurea.

I just adore the way how they pull me deeper into their own little word with every single listening, how the fantastic vocals always hold my hand on the road, and how it says goodbye with Everything Ends Here and makes me reply: I hope, nothing ends here yet.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. My Cave
2. Dead Cry For the Sun
3. Glass Idol
4. Fire In Her Eyes
5. Horns
6. Blank Faces
7. The Deserted
8. Cold Rooms
9. Everything Ends Here


Pontszám: 9

Kapcsolódó cikkek

Teardown Interjú

Jillian

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár