THE DAMNNATION – Way Of Perdition

Rengeteg féle zenét hallgatok, így mikor találkoztam a fenti zenekarral, egyből egy kis triumvirátusba tudtam helyezni őket: Nervosa, Crypta és The Damnnation. Mégpedig azért, mert van bennük pár közös dolog: mindhárom brazil zenekar, mindhárom az extrém műfajban tevékenykedik és mindháromban csajok zúdítják a hallgatók fülébe őrületes zenéjüket.

Most a 2019-ben alakult The Damnnationról lesz szó és első lemezükről a Way of Perdition-ről.

Igazán lendületesen kezdenek bele a valamivel több mint fél órába. A Before Drowning alapján leginkább a mai Kreatorhoz tudom kötni őket. A dal nyugisan kezdődik némi akusztikus háttérrel, ami majd a végén újra előkerül. A refrén pont annyira dallamos, hogy könnyen megragadjon, de ne essen ki a thrash műfaj adta korlátokból.

A címadó dal követi az előző receptet, kitűnik belőle az egyszerű, de szépen megkomponált szóló. A folytatás szinte ráépül az előző dalra és már-már rock and rollos riffel kezdődik, ezt kompenzálja a verzében a ritmus felpörgetése, de ez csak az eleje unikuma. A kezdő riff a refrén körül újra feltűnik és igazából ennek hangulata határozza meg az egész dalt, a szólókat és a kiállást. Emiatt eszembe jut az Overkill, bár a ráspolyos, morgós ének ezt a képzetet üti.

A This Pain Won’t Last remek refrénjével emelkedik ki. A verze lehetne izgalmasabb, de lehet csak a dallamok nyomják el. A folytatás viszont nagyon egyben van, talán nem olyan feltűnő, mint a This Pain. Szépen épül fel a dal, gördülékeny a szóló, ezáltal van egy különös lendülete. Az erős refrén a Random Words-ben újra előtör. A Slave Society hagyományos megközelítés, a bridgeben érezni a thrast, a szólója bár rövid, de izgalmas. A Rotten Soul kezdése szinte kipattan az előző dal végéből. A lemez leghosszabb dala a maga 4:12-jével. A vége felé egy kis “king diamondos” betét található. Rögtön utána jön a legrövidebb dal a No Hope Inside (a címe viccesen összecseng a Paradise Lost No Hope In Sight-jával). A záró The Greed remek tétel, különösen izgalmas a basszusgitár időnkénti előbukkanása a hangorkánból, de a refrén is arra ingerli a hallgatót, hogy újra indítsa a lemezt. Tökéletes zárás.

A dalok nincsenek feleslegesen sokáig nyújtva, néha inkább azt érzem, hogy lehetnének kicsit hosszabbak. Bár a kiadó thrash/death metalnak azonosítja be, ez számomra félrevezető, inkább az előbbi mint az utóbbi, de abból sem a szigorú tuka-tuka fajta, jobban kedvelik a középtempót. Számomra a német Nocturnal zenekart idézik, csak kevésbé sötéten és agresszíven. Ennek ellenére izgalmas lemezt hoztak össze, érdemes meghallgatni őket, mert a még így is durva zenét legtöbbször hozzá illő durva dallamokkal tudják feldobni.