THE FORESHADOWING – Oionos

Kiadás éve: 2010

Stílus: Melodic Doom / Gothic / Dark

Brief Sum: Foreshadowing has come up with a real glance to the past with its eleven-track (including one Sting cover) album: those of you who liked the road paved by Theatre of Tragedy/late Anathema/My Dying Bride/Paradise Lost with a lot of colors, light melancholy and delicate atmosphere grafted into a sad and sorrowful music should definitely get this album. All in all this is a pretty good melodic doom/gothic/dark metal alloy spiced with really good melodic vocals, full of emotions invisibly floating around. The instruments are played authentically, the themes are accurate and well put together. Though it really is a glance to the past, it is worth listening for a while… For those who are just getting the taste of the genre, it is a must-hear!

Az olasz ötösfogat – Alessandro Pace (gitár), Andrea Chiodetti (gitár), Francesco Sosto (szintetizátor), Johan Padella (dob), Marco Benevento (ének) – melankolikus dark és doom metal ötvözeteként határozta meg új anyaguknak irányvonalát, melyen egy Sting feldolgozás is helyet kapott. A 2005 óta létező formáció eddig egy lemezt adott ki, még 2007-ben „Days of Nothing” címmel. Nagyrészt a már sokak által újra és újrajátszott Theatre of Tragedy/kései Anathema/My Dying Bride/Paradise Lost vonal figyelhető meg a zenéjüket illetően első hallgatásra – ezzel túl nagy baj nincs is, hiszen legalább harmad- vagy negyedvonalát éli már meg ez a stílus, és akiknek a koraik közül nem jutott, az most bepótolhatja velük mindezt.

A nyitó The Dawning dobpergéssel indít, mintha valakit épp vinnének kivégezni…na de félretéve a cinikus humort, a könnyed gitártémák hangulatosan csatlakoznak be egyszerre a szintetizátor játékával. Az ének dallamos, sehol egy hörgés, valóban a melankolikus irány az, amit hoznak ezek a témák – az egyszerű, ismert szerkezet abszolút hozza azt, amire az ilyen zenében szükség van. Igazából semmi plusz nincs benne, amitől kiemelkedne a tucatnyi hasonló banda közül: a pontos, határozott játék, a dinamika itt is megtalálható, jól szól a hangzás, és megnyugtató hangokon sodródhatunk a zenével. Ez bőven elég ahhoz, hogy azért ne tűnjön el a süllyesztőben az egész, és egy egész formát kapjunk a hangfalakon keresztül. Az Outsiders folytatja a megkezdett vonalat: eklektikus harmóniák ötvöződnek, folyékony a hangulat, elillan, mielőtt magához térhetne az ember, a szorítás pedig hiábavaló. Könnyű őszi képek vetülnek végig a falakon, a zene pörög a maga módján, és könnyű mindezt befogadni. A szomorúság uralkodik a témavezetésen, de ez egy szépséges szomorúság, ami a csend felé vezet. Benső gondolatok, önmarcangolás és kérdések, kérdések, kérdések vetülnek fel minden egyes dallamos hangon: az örök harc önmagunk ellen.

A címadó Oionos atmoszférikus hangulata lebeg be szépen lassan, majd átvált egy erősebb kifejezőkészséget hordozó témavilágra, amely kissé szárazabb már. Ez a dal sem olyan, amitől az ember egyszerűen más hangulatba kerül, de igazából mégis van benne valami határozott érzés, amitől jó hallgatni, igaz a végén a lezáró téma nekem kissé túl gyors…Pontos játékot hallhatunk itt is (és végig), epekedő éneket, földre került lelkek táncát a porban…színesnek nem túl színes, de minden alap, amit eddig ez a stílus a magáénak tudhatott, ott van benne. A Fallen Reign klasszikus témái remek hangulatidézők: vastag szintetizátor szőnyeg, egy lazább dobtéma, a gitárok egymást kiegészítő dallamai és alapjai hozzák a kötelező melankoliát; a dallamos, kifejező ének szomorú hangja újabb görgetnivalót rak elénk, a könnyed vokál a háttérben – közben egy kis jó duplázással – külön gyönyör. Szépen felépített dal ez, egy dologban sántít: sokan eljátszották már ezeket az alapokat, ha más összetételben is. De mindezek ellenére megvan a maga szépsége, húzóereje, amitől mégis jólesik hallgatni.

A Soliloquium atmoszférikus, mély, elektroakusztikus gitáralapja fölé beívelő lágy gitárral, az egyházi kórusénekkel egy rövid átvezető csak a nagy labirintusban…egy pillanatnyi remény, valahol félúton, hogy azután ezek a süppedős délibáb-hangok ahogyan jöttek, úgy vesszenek a semmibe…az örök körforgás és a nem létező öröklét differenciája egyszerre. Az előző alapra épülő Lost Humanity kiszámított hidegséggel, és egy gyorsabb tempóvilágra építkezve kezdi bemutatni egy lelketlen világ valós képeit. Szédülésbe kapaszkodó szürke üresség – az egyszerű ritmusképletre felépített dal sem hoz semmi újat, amit ne ismernénk már a stíluson belülről, de a hangulata annyira meg tudja fogni az embert, hogy nem is ez a lényeg igazán. A középrészen kiemelkedő belassulás alatt az ének kissé a háttérbe szorul, a visszagyorsulást tipikusan oldották meg, ez bizony ront egy kicsit azért az összképen. A vége olyan amilyen: nekem felemás érzéseim van ezzel kapcsolatban. A Survivors Sleep sajnos folytatja ezt a sort: egy zongoraalapra épülő, tiszta gótikus hangulatú énekkel ellátott rövid számot követhetünk végig, tele tipikus jegyekkel, hangzással – annyira de annyira lerágott csont ez már…szép, szép, jól szól, de kevés.

Chant of Widows a következő nóta címe, ami visszatér a melodikus doom alapjai felé. Dallamos kezdet után egy súlyosabb, torzított gitár kezd zúzni, bár az a véleményem, hogy nagyon hátul maradt: még hangot, még vastagságot, még koszt neki!!! Nagyrészt egyfajta verzesorra van megírva az egész, a refrénrész is ismert megoldásokkal van elkészítve. A középrészen egy zongoralapra épül a finom dob, egy kis kellemes gitárszóló a háttérben, dallamos énekkel, majd vissza a zúzós alapokhoz. A Hope. She’s In The Water klasszikus szerkezete kinyit minden bezárt ajtót, egy elsöprő áradat hozza elő a legmélyebb zugokban rejtőző szomorúságot is, fel a felszínre. Minden ízében sötét gótika lappang a szerkezetben, számtalan hasonló példával a háta mögött, mégis erős tud lenni egyszerűsége és tipikussága ellenére is – egy örök érvényű felépítést hallunk, a különbségeket elmossa az ár, de ez itt egy tiszta vizű folyó, ami most sarat öklendez. Igen, azt hiszem ez a dal sok mindent elmond egyszerre képekben, hangokban, szövegben egyaránt. Fájdalmas zenei hangulat bontja szárnyait, édes dallamok söpörnek végig…magával sodor a lassú ár.

Elértünk a Russians című dalhoz, ami a bevezetőben is említett Sting feldolgozást takarja voltaképp. Érdekes egy klasszikus nótát más zenei köntösben hallgatni, bár ez a feldolgozás inkább úgy szól nagyrészt mint egy himnikus metal ballada, némi doom és gótikus jegyekkel megtűzdelve. Nem rossz az, amit csináltak a fiúk, de nem egy „leszakad az állam” dallal állunk szemben. Dinamikus, a hangszeresek remekül végzik a dolgukat, de igazából át tudok siklani fölötte. A záró Revelation 3:11 egy nyugodt befejezés: könnyed hangulatú szintetizátorjáték narrációval, finom cinjáték, ami lassan átmegy egy felsőtamos játékba, majd gördül tovább, beszáll a basszusgitár és a halmazállapot megbolydul tekervényessé válik, mikor beszállnak a gitárok, és ezek az ének nélküli hangok elvarázsolnak…

Összességében nézve egy korrekt múltidéző anyagot rakott le az asztalra az olasz banda, nagyrészt jó dalokkal megtöltve, bár akadnak még gyenge pontok. Igazából mindenkinek merem ajánlani ezt a muzsikát, mert finom hangulata mindenképp megnyerő és kifejező.

Tracklist:

1. The Dawning
2. Outsiders
3. Oionos
4. Fallen Reign
5. Soliloquium
6. Lost Humanity
7. Survivors Sleep
8. Chant of Widows
9. Hope. She”s In The Water
10. Russians (Sting cover)
11. Revelation 3:11