Kiadó: AFM Records
Weboldal: myspace.com/thenewblackofficial
Kiadás éve: 2011
Stílus: Heavy metal / Rock
Brief Sum: The New Black from Germany play music that you would much rather expect from American bands: Black Label Society influenced guitar riffs mix with the grooves and commercial overtones of the 1990s’ Metallica. Mind you, neither of these artists visits Europe that frequently so half a loaf is better than none… or so they say…
A „the new black” kifejezés az USA-ból, a divat világából származik, és eredetileg arra utalt, hogy a fekete korábbi uralkodó pozícióját más színek vették át. Egyszerű és találó mivolta okán a szófordulat igen hamar közkedvelt lett, és idővel olyan új verziók váltották fel, amelyekben a „fekete” szó már nem is szerepelt. Ennek a német formációnak a névválasztása pedig nagyjából előrevetíti, mi lehet a banda rendeltetése a zene világában. Képzeljük el a következő reklámszlogent: „A The New Black az új Black Label Society.” Hogy ez igazi amerikai stílusú nonszensz baromságnak hat? Naná, az is! (Persze ettől még nagyon is lehetséges, hogy az Államokban egy hasonló muzsikát játszó fiatal csapatot így próbál népszerűsíteni a kiadója…) Na és így: „A The New Black az európai Black Label Society”? Még mindig sántít. Mindegy, hagyjuk is! Összehasonlítási alapként mindenesetre stimmel…
Az utóbbi két év során a The New Black szabályosan berobbant az európai köztudatba. Már a bemutatkozó lemezükre is sokan felfigyeltek, s intenzív élő szereplésüknek köszönhetően – olyan kaliberekkel koncerteztek, mint a Volbeat, az imént említett Black Label Society, az Alter Bridge és az AC/DC, továbbá felléptek Wackenben és a Rock Am Ringen is – rajongótáboruk megsokszorozódott. Szóval rendkívül kedvező pozícióból vágtak neki a srácok ennek a második körnek. Ami pedig a zenét illeti, az kifejezetten úgy szól, mint a Black Label Societynek egy „domesztikált” változata. A Zakk Wylde ihlette riffek kevésbé sulykolósan, lazább groove-okra (lásd-halld: Load-Reload korabeli Metallica) érkeznek, s mindehhez néhol nyugis akusztikus témázgatás, másutt meg slide gitár és szájharmonika társul, ráerősítve a tengerentúli feelingre – ilyen muzsikát valóban inkább várnánk a Mississippi térségéből, mint Würzburgból. Apropó, nekem a Kentucky államból származó Black Stone Cherry (már megint ez a fekete!..) is eszembe jutott a lemez hallgatása közben. Az ő hangzásuk ugyan még inkább a déli rock felé tendál, mégis találónak érzem a párhuzamot. Mindkettő nagy tömegeket céloz, s mögöttük a háttérgépezet (kiadó, producerek, menedzsment stb.) is ennek megfelelően működik, a zenei gyökereitől viszont egyik banda sem szakadt el. Pop formátumú, dallam-és refrénközpontú nótáikon érződik az alapos produceri munka, de legalább nem veszett ki belőlük a dög. Így lesz, úgymond, eladható a történet a metalos közönségnek is.
A sokszínűség ugyancsak vezérelv volt az album elkészítésekor. A Better In Black, Batteries & Rust, Downgrade hármas mindjárt az elején legázolja a gyanútlan hallgatót, és ide ékelődik be a groove-os The King I Was is, amelyhez az első klip készült – gyanítom, nem az utolsó. Az Altar Boys és a Happy Zombies a két leglazább nóta a korongon, majd visszatér a kezdeti lendület, és a Fading Me Out még a kiugró dalokhoz sorolható. Ezzel szemben a két lassú tétel, a When It All Ends és a záró Sun Cries Moon, amelyeknek hangulatteremtés szempontjából lehetett volna kulcsszerepük a lemez végén, kevésbé emlékezetes. Utóbbiban még elsül egy jól eltalált, súlyos riff, sőt a szám egészen a refrénig egészen szépen építkezik, abban azonban az énektémákat igazán megírhatták volna frappánsabban is. Nem ártott volna mondjuk a Grand Magus korongokból inspirációt meríteni hozzá. Elfogyott az ötlet az utolsó néhány nótára, na. Pedig a Fludid srác igazán kitesz magáért az albumon. Nem csupán az ide kívánkozó énekstílust sajátította el kifogástalanul, de a jellegzetesen sarkos németes akcentust sem hallani nála. Azzal tudniillik teljesen hiteltelenné és nevetségessé lehet tenni egy ennyire élethű USA-utánérzést.
A The New Black tehát villámrajtot vett. Hogy aztán hosszabb távon is bírja-e majd szuflával, meglátjuk. Amúgy néhány év múlva lehet, hogy már nem is fognak hiányozni, mert jön a helyükre más. Ám amíg itt vannak, legalább tisztességgel végzik, amit vállaltak, és azért ez sem lebecsülendő.
Tracklist:
1. Better In Black
2. The King I Was
3. Batteries & Rust
4. Downgrade
5. Into Modesty
6. Altar Boys
7. Happy Zombies
8. My Favorite Disease
9. Fading Me Out
10. When It All Ends
11. Last Chance To Throw Dirt
12. Sun Cries Moon
13. Soon (Bonus track)